A mi lett volna ha… kezdetű gondolatmeneteket a történettudomány általában fölényesen elutasítja, tudománytalannak minősíti.
Biztos, hogy igaza van?
Egy determinisztikus vagy más értelemben dogmatikus történettudomány természetesen toporzékol; de az ilyen nem is a történelmet kutatja, hanem saját elképzeléseit erőszakolja a múltra, míg az alternatív történelem valóban rejtélyeket akar felfedni – jelen és jövő érdekében. Nagyon analóg a helyzet Montesquieu egykori gondolatmenetével. A törvény betűje versus a törvény szelleme…
—-
Az előző részhez a poet.hu-n Gabe a következő hozzászólást fűzte:
“A történelemben nem a múltunk van, hanem a jövőnk, az alternatív és változó múltképek elemzése a jövőnk megfejtése, a múlt eseményei és megfejtése, az egyetlen út szerintem a jövőkép megalkotásához, egy fajta szimuláció, mire, mi is a válasz, mára a technológia fejlettsége a szellemet teszi próbára, tudjuk-e hasznosítani a tapasztalatainkat,… a XXI.-ik-század, nagy kihívása, szerintem pont az, képes lesz-e a szellemet , a gondolkodást, mint eszmét a helyére tenni, a hardware fejlődését nem vagyunk képesek követni , az ember ősi ösztönei nem vagy nehezen illeszthetőek be, ebbe a korba, az alternatív történelem egyfajta jövőkutatás a szememben, a múlt válaszai a jelen és a jövő kérdéseire….”
——
Hálás vagyok ezért a hozzászólásért. Nem csupán az alternatív történelem, de a történelemmel kapcsolatos gondolkodás, sőt mindenféle történetkutatás legfontosabb feladatát, lényegét fogalmazta meg.
A történelem ugyan a múlt tudománya, de nem a múltat szolgálja, hanem a jelent a jövő érdekében.
Ezt téveszti szem elől a történettudomány olyankor, amikor kis látókörű elméletek szolgálatába szegődik. Ez még csak nem is a jelen, hanem a jelen valamiféle ideológiája érdekében működik. Lényegében kényszerzubbonyba kényszeríti magát.
A rossz elmélet torzítja magát a történelmet akkor is, ha a tényeken (általában) nem változtat. A nem megfelelően elhelyezett hangsúlyok önmagukban is hamisítanak. Előbb-utóbb olyan szemléletet teremtenek, hogy a történelemnek a történetírás jelenideje felé mutató mozzanatai – bármilyen jelentéktelenek is – egyre nagyobb fontosságra tesznek szert, és teljesen háttérbe szorulnak azon tényezők, amelyek esetleg túlmutatnak valamilyen értelemben a jelenen.
Így aztán a történelem olyan véges, visszafordíthatatlan és teljességgel teleologikus folyamattá válik, amelynek egyetlen célja a pillanatnyi jelen előidézése. Végeredményben az elmélet elvágja az adott társadalmat – tulajdon múltjától.
Pedig a történelem sokkal gazdagabb mindenféle elméletnél. A jelen nem kivételezett pillanat, és a történelem nem fejeződik be a rossz történész íróasztalánál. A jelen is csak része az idő árjának – a jelen után is van élet; és van történelem.
——
Egy, az 1950-es évek elején íródott szovjet történelmi szintézis ilyen fejezetcímet tartalmaz:
Havasalföld, Moldva és Erdély a XV. században.
Milyen alapon lehet a három terület történetét közös nevező alatt tárgyalni a XV. században?
A korban erre semmiféle alap nincs. Csak a történetírók jelenében: egyszerűen és mechanikusan visszavezették a Trianon utáni Romániát a reneszánsz korába.
Mélységesen történetietlen…
Lehet-e egy ilyen fejezetnek a tárgyalt korra nézve akár egyetlen érvényes megállapítása is?
Az ilyen történetírói hozzáállás minden “mi lett volna ha” kérdésfeltevésnél tudománytalanabb.
Folytatása következik.
