Az ostromot megelőző évben a Habsburg uralkodó hadvezére, Schwendi Lázár sikeres hadjáratot folytatott János Zsigmond ellen, elfoglalta egyebek között Tokajt és Szatmárt. Az új török hadjárat hivatalos oka éppen ezért János Zsigmond megsegítése volt.
Voltaképpen itt és most ismerte el hivatalosan Erdély fejedelmét török vazallus uralkodónak első alkalommal a szultán, ami persze nem jelenti azt, hogy ettől az időponttól kellene számítanunk az Erdélyi Fejedelemség történetét.
János Zsigmondnak még azt mondta Szulejmán, hogy Bécs ellen készül.
Az osztrák közvélemény azonban már ekkor azt várta – pontosabban: abban reménykedett, hogy a török támadás célpontja Szigetvár.
Már beszéltem a támadó török hadak feltételezett létszámáról. Olyan kérdés ez, amelyet talán sohasem lehet eléggé tisztázni. Az eddigiekhez még hozzátenném, hogy Káldy-Nagy Gyula szerint a szultán erre a hadjáratára „szokatlanul nagy sereget gyűjtött”, ami török szultáni viszonylatban már jelenthet valamit. Az udvari csapatokon a zsoldos egységeken kívül Szulejmán hadba parancsolta Anatólia, Rumélia, Karamánia, Görögország, Temesvár és Buda beglerbégeit, valamit segédcsapatokat követelt a krími kántól, a havasalföldi és a moldvai vajdától is.
Hogy a hadjárat célja Bécs elfoglalása lehetett, arra Arszlán budai pasának az uralkodóhoz írott levelei is tanúskodnak. A budai beglerbég arról biztosítja a szultánt, hogy a támadás során nemcsak Bécs városa, hanem egész Ausztria is elfoglalható.
Az előkészületek nagysága egyértelműen a költő Zrínyi felfogását igazolja; a szultán ezt a hadjáratot kiemelkedően fontosnak tartotta.
A létszám meghatározását gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a hadra kelt seregből különböző csoportokat különítettek ki, amelyeket Gyula, illetve Tokaj elfoglalására küldtek. Ezek azonban nem kizárólag a főseregből lettek kikülönítve.
A jól értesült kortársak közül a spanyol követ 120 ezer főre teszi a szultánnal érkező török had létszámát. Meglepő módon az általában igen jó forrásokkal rendelkező Velence bécsi követe – aki ekkor nem is akárki, hanem a köztársaság egyik legfontosabb családjának tagja, Leonardo Contarini – ennél nagyobb seregről tesz jelentést, az ő becslése Szulejmán hadának létszámát 155 ezer főben határozza meg.
A szultán serege nagy volt tehát, talán most volt a legnagyobb. A kortársak egy része azonban határozottan úgy vélte, a szertelenül nagyra duzzasztott török had nem képvisel a létszámának megfelelő ütőerőt.
Leginkább Zrínyi Miklós gondolta így. Nem is titkolta.
Mások is így vélték. Akadt olyan török szökevény, aki ezt vallotta: „A szultán seregének száma nagy, de a had erőtlen, Isten segedelmével legyőzhető.”
A török kormányzat nyilvánvalóan sokkal harciasabb lett, mert az előző évben elhunyt nagyvezír helyett a korábbi ruméliai beglerbég, közismerten agresszív Szokoli Távil Mohamed került ebbe a beosztásba. A keresztény gyermekből lett török hatalmasság a kereszténység esküdt ellensége volt, ő lehetett a hadjárat egyik fő szervezője és szószólója.
Szokoli Mohamed pasa kétségtelenül a legtehetségesebb nagyvezírek egyike volt. Pozíciója elődeihez és utódaihoz képest meglepően szilárd, annyira, hogy Szulejmán halála után az új uralkodó, II. Szelim alatt is megőrizte.
A sereget tehát az idős szultán, a sikerekben egyik leggazdagabb oszmán uralkodó, valamint a tapasztalt, tehetséges és harcias nagyvezír irányítja. Elképzelhető-e, hogy ezek Bécs ellen vonultukban éppen Szigetvár alatt fognak leragadni?
Tudomásom szerint soha senki sem elemezte még ezt igazán behatóan. Anélkül, hogy Szigetvár stratégiai jelentőségét megkérdőjelezném, mégiscsak fel kell tennem a kérdést: miért álltak meg, miért maradtak itt teljes 38 napon keresztül?
Úgy gondolom, ebben nagy szerepet játszott Szigetvár parancsnoka, gróf Zrínyi Miklós.
A Zrínyi család ekkor már másfél évszázada állt harcban a törökkel. Miklós testvérbátyja, Zrínyi Mihály a mohácsi csatában vesztette életét.
Maga Zrínyi minden követ megmozgatott, hogy Szigetvár királyi kézbe kerüljön. Életpályája szinte összefonódott ezzel az erősséggel.
Hírhedt birtokszerzőnek, zabolátlan nagyúrnak mondják. A források tanúsága szerint az is volt. Ekkoriban az ország egyik leggazdagabb birtokosa. Ötvennyolc éves. Tizennégy esztendeje horvát bán.
Báni katonasága 600 huszárból és 400 gyalogosból áll, emellett néhány száz főből álló magánkatonaságot is tart. Szükség esetén ez talán másfél-kétezerre duzzasztható, ha pedig – mint horvát bán – fegyverbe szólítja a horvát nemességet, viszonylag jelentős kontingens parancsnoka lehet – de hol van ez a szultán seregéhez…
Amikor egy évszázaddal később Zrínyi Péter a Wesselényi-féle összeesküvés során francia kapcsolatokat keresett, a XIV. Lajos királyhoz küldött üzenetében azt állította, hogy a Zrínyiek harmincezer embert tudnak fegyverbe állítani. A szakirodalom véleménye ezzel kapcsolatban eltérő, van, aki túlzásnak tartja, van, aki nem. 1566-ban a Zrínyi-birtokok mérete még jóval nagyobb, mint száz év múlva. A bán esetleg valóban nagy létszámú fegyverest tudott volna lóra ültetni, de annak csak egy töredéke lehetett a valóban tapasztalt, jól felfegyverzett, a török elleni küzdelemre valóban alkalmas katona.
Hol van ez a szultán seregéhez?
Szigetvárat körülbelül 2300 magyar, horvát és német katonával védelmezte. Hol van ez a szultán seregéhez?
1566 nyara van. Szulejmán szultán hetedszer jár Magyarországon. Nemrég fogadta, és kegyeiről biztosította János Zsigmond fejedelmet. Azt mondta neki, hogy Bécs ellen vonul, a hadjárat célja a császárváros elfoglalása. János Zsigmond ezt vegyes érzelmekkel fogadta.
Szulejmán szultán mellett Szokoli Mohamed nagyvezír az oszmán csapatok főparancsnoka. Egyikük sem ifjonc, egyikük sem tapasztalatlan. Mindkettőjüket érték már látványos kudarcok, Magyarországon is, de ha mérleget vonunk, sikeresnek kell őket tartanunk. Mindkettőjüket. Leginkább a mi hazánk, Magyarország rovására.
Ideje valami részösszefoglalás-félét tartanom. Ezt az esszésorozatot annak vizsgálatára indítottam, mennyire lehet komolyan venni a költő Zrínyi Miklós koncepcióját, amelyre Szigeti veszedelem című eposzát építi.
Nem tagadom, hiszen úgyis mindenki tudja rólam, hogy épen alternatív történelmi regényt írok, amelynek a költő Zrínyi a főhőse. Az én regényemben Zrínyi Miklós nem hal meg 1664. november 18-án a kursaneci erdőben. Nem gyilkolják meg – a vadkantámadást a gyilkosok által kiagyalt koholmánynak tekintem. Az én regényemben Zrínyi Miklós tovább él, és ettől nem csak a magyar, hanem az európai történelem is merőben másképpen alakul.
Fontos tehát a számomra, hogy mennyire vehetjük komolyan a költő Zrínyi Miklósnak a fő művében kifejtett koncepcióját.
Emlékeztetőül:
A török Isten büntetéseként jelenik meg, célja a kereszténység elpusztítása
A szigetvári hősök elhatározzák, hogy a saját erejüket szembe szegezik a világhódítóval, és megkísérlik megállítani a szultán hadát.
Magukra vonják az ellenség dühét azzal a céllal, hogy akár utolsó csepp vérükig harcoljanak ellene.
Életüket áldozzák a kereszténység védelmének érdekében – ezzel voltaképpen a Krisztuséhoz nagyon hasonló áldozatot hoznak; Imitatio Christi.
Áldozatukkal megmentik az európai kereszténységet, hiszen a vár alatt meghal a szultán, életét veszti a török főtiszti kar egy igen jelentős része, és a török fegyveres erőket olyan veszteségek érik, amelyek következtében kénytelenek lemondani a további hódításokról.
A török nagyszabású hódító hadjáratai valóban véget érnek Magyarországon, ilyesmire többé nem is kerül sor – majd csak a költő Zrínyi halála után, amikor Kara Musztafa nagyvezír 1683-ban megtámadja Bécset.
A török és a magyar király békét köt egymással.
Isten elfogadja az áldozatot.
Isten többé a törököt nem támogatja, már nem tekinti haragja eszközének.
A török hatalma hanyatlik, az ellene vívott harc többé nem kilátástalan. A keresztények – ha eléggé bátrak és eltökéltek – már képesek felszámolni a török hódoltságot.
Isten azonban nem tesz semmit a szabad akarattal rendelkező keresztények helyett; a magyaroknak maguknak kell cselekedniük.
Mit is mondjak?
Magukra vonják az ellenség dühét azzal a céllal, hogy akár utolsó csepp vérükig harcoljanak ellene…
Nem ez történt ténylegesen?
Zrínyi Miklós nem tartozott egy „súlycsoportba” sem a világhódító szultánnal, sem pedig a nagyvezírrel.
Mégis elérte, hogy miatta félbeszakítsák a hadjáratukat, veszélyeztessék eredeti céljukat, és megálljanak az általa védelmezett Szigetvár ostromára. 
Hogy a török főtisztek részéről mekkora kockázatot jelentett belemenni Szigetvár ostromába, azt ma már talán nehezen tudjuk elképzelni. Szokoli Mohamed különösen tisztában lehetett vele, hogy az egri kudarc megismétlését aligha engedheti meg magának, különösen nem a szultán jelenlétében. Túl sokat beszéltek akkoriban az egri fiaskóról, a magyarok számára Eger vára ekkoriban lett „a végek tüköre”, a töröknek a kudarc jelképe. Nem véletlen, hogy harminc év múlva mindkét fél komoly várakozással néz Eger újabb ostroma elé.
Az egri fiaskó ugyan nem vetett véget Szokoli Mohamed karrierjének, de abban nemigen lehetett biztos, hogy egy szigetvári kudarc nem jelentene-e „selyemzsinórt” a számára.
Hogy egy esetleges döntő ütközettel még többet kockáztatott?
Kétlem.
A török tisztikar meg volt győződve róla, hogy a császáriak nem merészelnek nyílt ütközetbe bocsátkozni a szultán seregével. Maguk a császári tábornokok is óvakodtak ettől. A török főtisztek trágár élceket faragtak a császári generálisok rovására; fogatlan, vén ebeknek, birkáknak nevezték őket.
Zrínyi Miklóst nem.
Róla tudták, hogy – nagyon is harapós…
Nem érdekes, ki mit mondott. A tények arra utalnak, hogy Szokoli Mohamed pasa és Szulejmán szultán személyes ellenségüknek tekintették Zrínyi Miklóst, és képesek voltak a hadjáratuk céljait kockáztatni, hogy vele elbánhassanak.
Miért?
Folytatása következik.
