Alternatív históriák

Minden, ami alternatív töri: főleg elméletek és "mi-lett-volna-ha" észosztások, ahogy a csövön kifér. Mi ott kezdjük, ahol a törikönyvek abbahagyják.

Friss topikok

Statisztika

free counters

1683: Bécs elfoglalása

2012.03.30. 08:30 szs.

Trónkövetelő írása

Prológus:

2012. március 24.-ről 25.-re virradó éjszakán álmot láttam:

Kaptatunk fel a hegyoldalon, zihál ember is, ló is. Sokan, hogy kíméljék az állatot, leszállnak róluk, és kantáron vezetik. Én nem, hiszen én király vagyok, nekem az a dolgom, hogy mások hátán üljek, amíg az fel nem fordul, akkor kapok újabbat, amíg az is ki nem dől, míg végül én magam le nem fordulok a nyeregből. A nevem János, a lengyelek királyaként e néven a harmadik, és a litvánok nagyfejedelme. Felérünk a hegytetőre, itt egy időre megállunk. Futár jön, és a légszomjtól a levegőt kapkodva elkukorékolja: Károly megtámadta őket! Elkezdődött a támadás! Így hát indulunk mi is. Először csak lassan, bevárva, hogy mindenki jól üljön a lován, aztán neki a hegynek, lefelé, egyre gyorsabban és gyorsabban, mint a hógörgeteg. Egy patak völgyében zúdulunk alá. De hosszú ez az átkozott patak! Pedig már halljuk is a csatazajt, az ágyúdörgést, de nem látjuk őket. Szemünket meresztgetjük, hogy amint meglátjuk az átkozottakat, kardunkat, dárdánkat máris beléjük döfjük, ott, ahol érjük. Az ördög terelte tán ilyen messzire ezt az átkozott patakot?

Megfordul a fejemben, hogy a hadmérnökök tévedtek, és a várostól messze egyszer csak a Dunába vágtatunk, el a csata mellett. De végül meglátjuk őket: ott vannak, ott vannak! Közéjük rontunk, szinte eufórikus állapotban, mert látjuk, hogy ez a táboruk, sőt ez a Vezír tábora! Oldalamhoz nyúlok, kardot rántok. De mi ez!? A kard helyett egy fuvola van a kezemben! Aztán a fuvolát tartó kezemről ismét a csatára nézek, és látom, hogy már nem is a földön vágtatok a lovammal, hanem elemelkedünk a földtől, és a lovammal átrepülünk a csatatér felett. Látom a harcoló embereket, aztán elrepülök az ostromsáncok fölött, aztán a város utcái fölött, végül a repülés véget ért: a Stephansdom tornyában vagyok. Hirtelen minden értelmet nyer, tudom, mit kell tennem: fogom magam, számhoz emelem a fuvolámat és eljátszom a Krakkói Hajnalt. Azaz eljátszanám, de nem tudom, hogy kell. Végül vállat vonok, és eljátszom Török Ádám és a Minitől a Keresztes Vitézt.

Ekkor felébredtem, és úgy döntöttem, nem halogatom, megírom.

Előzmények:

Való igaz, hogy 1683.-ra az Oszmán Birodalom jelentősen meggyengült, megindult a hanyatlásnak azon a hosszú útján, aminek a végállomása az 1920. augusztus 10.-i sévres-i béke lesz. Azonban az a lejtő, amin az Oszmán Birodalom 1566.-ban, II. („részeges”) Szelim uralkodásával megindult, se meredek, se sima nem volt. Az Oszmán hatalom többször összeszedte magát, és akár eredményes ellentámadásokat is vezetett. Hiszen még a 18. század első felében is értek el figyelemre méltó hadi sikereket: visszavették Belgrádot, Nagy Pétert is többször legyőzték, Velencétől visszafoglalták Moreát. És az is igaz ugyan, hogy az Oszmán hatalom csúcspontja Szulejmán idejére tehető, de mégiscsak ekkor, 1683-ban kerültek a legközelebb legfőbb ellenségük, a Habsburgok fővárosának, Bécsnek az elfoglalásához. Az 1683. előtti évtizedekben több tényező miatt is azt hihették a birodalom vezetői – és akár az ellenségei is – hogy a birodalom csillaga újra emelkedőben van. Az 1683.-ban uralkodó szultán, IV. Mehmed természetesen ugyanolyan gyenge képességű uralkodó volt, mint elődei és utódai. Ő 1648.-ban lépett trónra. Uralkodása teljes anarchiában kezdődött. Szerencséjére azonban Köprülü Mehmed személyében olyan államférfire lelt, aki helyette is képes volt kormányozni a birodalmat, és aki pénzügy, gazdasági és közigazgatási reformjaival úrrá lett a káoszon. Halála után tisztségét fia Ahmed vette át, aki folytatta a művét. Ezt a korszakot hívják a nagyvezírek, avagy a Köprülü-dinasztia korszakának. A török sereget Bécs alá vezető nagyvezír, Kara Musztafa is ennek a családnak a tagja volt, sőt, bár őt kivégezték, a Köprülük nem estek ki a szultán kegyeiből, mert az utódja is Köprülü volt. A Bécs elleni hadjáratot is a Köprülük kezdeményezték, már az 1670-es évektől kezdve. Úgy ítélték meg, hogy a birodalom reformoknak köszönhetően megnövekedett bevételei segítségével itt az ideje, hogy végre leszámoljanak a Habsburgokkal. Úgy látták, hogy a nyugat-európai elkötelezettségeik miatt a Habsburgok nem fordítanak kellő figyelmet Magyarországra, ottani hatalmuknak nem kívánnak elég eréllyel érvényt szerezni. Ennek jeleként értékelték azt, hogy –bár a szentgotthárdi csatában nyilvánvalóan legyőzték őket – mégis megkötötték a vasvári békét. Ennek jeleként értékelték továbbá azt is, hogy a Habsburg hatalom nem tudta leverni Thököly hegyaljai felkelését, aminek nyomán létrejött a török hűbéres Felső-Magyarországi Fejedelemség, azaz a Habsburgok hatalma Magyarország felett immár csak néhány dunántúli megyére terjedt ki.

A törökök

1682.-ben tehát a szultán „hivatalosan” is engedélyezte Kara Musztafának a hadjárat megindítását Bécs ellen. Kara Musztafa tehát nekilátott a hadsereg összegyűjtésének, és 1683. április 1.-én a szokás szerint Drinápolyban összegyűlt sereggel megindult, hogy végigmasírozzon a Balkánon. A sereg élén ekkor hivatalosan maga a szultán állott. Május elején Belgrádba értek, ekkor csatlakozott a sereghez a janicsár gyalogság, a tüzérség és az anatóliai lovasság. A szultán Belgrádban maradt, a sereg tovább indult. A hadjárat „hivatalos” célja Komárom vagy Győr volt, és a főtisztekkel is csak a nyár folyamán közölték, hogy Bécs ellen mennek, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy hova is tart ez a Szulejmán óta nem látott méretű hadsereg.

Itt most meg kell állnunk egy pillanatra. Való igaz, hogy az oszmán sereg lenyűgöző méretű volt, de a korabeli szemtanúk úgy találták, hogy a sereg sem méretét, sem minőségét tekintve nem alkalmas Bécs elfoglalására, különösen az ostromnál nélkülözhetetlen nehéztüzérség hiánya volt számukra szembetűnő (ez, mint látni fogjuk nem bizonyult hátránynak). Úgy gondolták tehát, hogy a vállalt feladathoz képest aránytalanul gyenge a török hadsereg, szinte kínálja magát a támadásra.

Vissza a hadjárathoz: 1683. július 1.-én a sereg Győr alá érkezett. Itt egy hétig álltak, majd – természetesen ostromzár fenntartásával – továbbindultak Bécs felé. Még egy hét és 1683. július 14.-én megérkeztek Bécs alá, az ostrom megkezdődött.

A keresztény koalíció és Bécs

Egy nappal azelőtt, hogy a török sereg megindult Drinápolyból, Lipót császár és III. Sobieski János lengyel király védelmi szövetséget kötött egymással (a wikipédia szerint aznap, de teljesen mindegy). Lipót számíthatott továbbá arra is, hogy nyugatról, a franciák felől nem fogják kellemetlen meglepetések érni. Ugyanis amikor 1681.-ben spanyolországi rokonai hadat üzentek XIV. Lajos Franciaországának, ő nem segítette meg őket. Cserébe okkal számíthatott arra, hogy az egyébként régóta Franciaország szövetségesének számító Oszmán Birodalom támadása esetén a franciák is nyugton maradnak. Mivel továbbá Bécs már a Szent Római Birodalom része (a „Német-Római Birodalom” elnevezést csak a XIX. század történetírása aggatta rá, egyébként sosem nevezték így), ezért számíthatott a német államok segítségére is.

Maga Bécs korántsem volt olyan védtelen mint 130-150 évvel azelőtt, ekkoriban kora legmodernebb védműveivel volt ellátva, ne feledjük, ez már Vauban kora. Másrészt viszont maga a védősereg meglepően gyenge volt: Amikor július 7.-én Lipót elhagyta a várost (igaz, csak Linzig ment) védelmére 16000 katonát hagyott hátra, 10000 gyalogost és hatezer lovast. Ehhez végszükség esetén – ami az ostrom során bekövetkezett – hozzá lehet adni a város felfegyverezhető, el nem menekült férfilakosságát, 8-10 ezer főt. A város védelmét szolgálta továbbá kb. 250 tüzérségi eszköz, közte mozsárágyúk is, azaz nehéztüzérséggel is rendelkeztek, tulajdonképpen a védelem tűzereje a támadókénak több mint másfélszerese volt. Ez az előny azonban inkább elméleti volt, mivel az ehhez szükséges megfelelő mennyiségű lőszer már nem állt rendelkezésre. Volt a védelemnek még egy, mennyiségi mutatókkal ki nem fejezhető eszköze, a kiváló parancsnok, Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf. Ez alá az erődítmény alá érkezett meg Kara Musztafa 90 ezer fős hadseregével.

Thököly és a magyarok

Fájdalom ilyesmit leírni, de a magyarok szerepe Bécs ostromában nem tartozik nemzetünk legdicsőbb fejezetei közé. Magyarország ekkoriban 4 részre szakadt, a török által meghódított területre, az ekkor már szorosabb ellenőrzés alá vont Erdélyi Fejedelemségre a Thököly-féle Felső-Magyarországi Fejedelemségre és a maradék Magyar Királyságra. Thököly bámulatos gátlástalansággal forgatta a köpönyegét a hadjárat néhány hónapja alatt. (El is gondolkodtam, hogy mitől is olyan nagy hős ez az ember, de ez most mindegy). Thököly a hadjárat kezdetekor éppen a törökök szövetségese, hűbérese volt (mellesleg a török szultán „királlyá” nevezte ki, de ezt a címét nem merte használni). Megpróbálta a magyar nemességet a törökök és ezzel együtt a saját oldalára állítani, ezért megállapodott Kara Musztafával, hogy az átálló nemesek birtokait a felvonuló törökök nem dúlják fel. Erre tömegesen esküdtek hűséget Thökölynek, illetve segédkeztek a török sereg ellátásában. Thököly maga is megindult a Habsburgok ellen, harc nélkül bevonult Pozsonyba. Azonban a felvonuló keresztény koalíció részeként beérkező Károly herceg csapatai kiverték őket innen július 29.-én. Ezután szégyenszemre megpróbált rajtaütni a lengyel seregen, de persze jó elverték őket augusztus 26.-án. Ekkor megijedt, és megpróbált átállni az osztrákokhoz, sőt felajánlotta, hogy hátba támadja a törököket, de nem voltak rá kíváncsiak. Végül se Bécs ostromában, se a párkányi csatában nem vett részt, de miután látta, hogy a Habsburgok nem kérnek belőle, a neki korábban hűségesküt tett nemeseknek már csak egy kínos emlék volt, végül a törököknél kötött ki újra, de ez már egy másik történet.

Az ostrom:

A törökök tehát július 14.-én kezdték meg Bécs ostromát. Korábban szó volt arról, hogy nem rendelkeztek nehéztüzérséggel. Ennek hiányát úgy oldották meg, hogy ostromsáncokat húztak a falakig, és ezek fedezékében aláaknázták a Burg- és a Löbl- bástyákat. A harc persze elhúzódott, a védősereg ki- kitört, ellenaknákat ástak, de végül egy bombát sikerült a törököknek szeptember 6.-án felrobbantaniuk a Burg-bástya alatt. Az ezt követő rohamban be is vették a bástyát, azaz a védelmet gyakorlatilag áttörték. A védősereg ekkorra már éhezett, és mindössze 3 ezer fősre fogyatkozott. A felmentő sereg innen három napi járóföldre ugyanezen a napon kezdi meg az átkelést, ami másfél napig, szeptember 8.-ig tart. Erről tudott Kara Musztafa is, és azt is tudta, hogyha támad, övé a város, a csatát már most megnyerte. Kara Musztafa felajánlja a város védőinek, hogy szabad elvonulás mellett adják át neki a várost. A védők nem válaszolnak, Kara Musztafa várakozik. Hiba volt.

Az időhurok

És most pedig felejtsük el a kahlenbergi csatát, azt nem fogják megvívni. Kara Musztafa szeptember 7.-én úgy dönt, hogy megindítja a végső rohamot, és beveszi Bécset, Starhemberget hangulattól függően – már ha élve elfogja – elevenen megnyúzza, mint Antonio Bragadinot 1571-ben, vagy vendégül látja sátrában hastáncosnők között, majd birtokba veszi a várat. A szövetséges sereg túl közel, se lerombolni, se kifosztani nem lehet a várost, a lovasságot elküldi, és 40-50 ezer emberrel bevonul Bécsbe. Van 4 napja, hogy a circumvallatio-ból az elfoglalt erődítményekre támaszkodva contravallatio-t építsen, a rendelkezésére álló puskaport a városba vigye és felkészüljön az ostromra. Kérdés, hogy a 2 hónapig tartó ostrom mennyire terhelte meg az élelmiszerkészletüket, mivel Bécsben élelmet nem találhatnak, a védősereg eddigre már éhezett. Végszükség esetén a tevéket és a lovakat megehetik. Rendelkezésére áll gyakorlatilag érintetlenül a bécsiek által alig használt lövegpark, ami a sajátjával kiegészítve egészen elképesztő tűzerőt biztosít neki. Elszántan és felkészülten várja a keresztények érkezését.

A keresztények előőrsei meg is érkeznek 11.-én, majd 12.-én letáboroznak város előtt. Körülbelül 80 ezren vannak.

Mit tesznek?

A keresztények minden taktikai fölénye elveszett, ostromhadviselésre a seregük kevéssé alkalmas, a seregnek több, mint a fele lovaskatona, ezek legjobb ereje a lengyeleké, de ezeknek most semmi hasznát nem veszik. (Sajnos arról nincsen tudomáson, hogy nehéztüzérségük volt-e). Kiütközik annak minden hátránya, hogy ez egy koalíciós sereg, tehát egymástól független államok önálló seregei amelyek önállóan is operálnak mind a csatában, mind máskor.

Vállalják-e a frontális támadást?

Egy ilyen ostrom esetén valószínűleg még a legméltányosabb feladatmegoszlás mellett sem oszlanának meg egyenlően a feltételek, magyarán aki először támad, annak a seregét lemészárolják.

Melyik uralkodó vállalja ezt idegen érdekekért?

Sobieski, aki király ugyan, de minden hatalmát a seregeinek köszönheti? Mi van, ha hazamegy győztesként, de sereg nélkül? Az első konföderáció elűzi még Lengyelországból is.

A német fejedelmek, akiknek a Habsburgok végső soron riválisaik is egyben, tehát a Habsburgok fővárosát ők vegyék vissza a saját seregük feláldozásával, hogy aztán a Habsburgok ezt a hercegségük/grófságuk stb. szorosabb ellenőrzésével – amit hadsereg híján megakadályozni nem tudnának – hálálnának meg?

Vagy próbálkozzanak meg kiéheztetéssel és ostromzárral?

Ne feledjük, a környéken kószál több tízezer török és tatár lovas katona, és ott van még Thököly serege is, aki nem biztos, hogy folytatná a Habsburgokkal az alkudozást, ha látja, hogy Bécs a töröké. Meg tudná akadályozni a keresztény sereg, hogy akár a Dunán utánpótlást juttassanak be a városba? Továbbá ezek a lovasok folyamatosan zaklathatnák is az ostromló sereget és annak ellátását. Kérdés, hogy a keresztények hogy állnak az ellátmánnyal most, hogy letáboroztak egy a törökök által előzőleg vélhetően kifosztott vidéken.

Próbáljanak meg alkudozni?

Mi lehet az alku tárgya? Nyilván Bécs, es az, hogy mit ad érte a császár. Tegyük fel, hogy a császár beküldi a követekeit Bécsbe, ahol Kara Musztafa közli, hogy Bécs ára a magyar Szent Korona (azaz a Habsburgok mondjanak le Magyarországról). Belemennek ebbe az üzletbe? És ha igen mi lesz? Thököly kapja a koronát, természetesen a hűbérességéért cserébe? Vagy a szultán leveri a tetejéről a keresztet, a szentképek helyére kalligráfiákat festet és a saját fejére teszi?

(Mellesleg mit tenne XIV. Lajos?)

Lehetséges hosszabb távú következmények

1. Nem alkusznak és véres ostrom árán – mert csak úgy lehet – beveszik a keresztények Bécset. Az ostrom során Sobieski János, Lotharingiai Károly és a többiek seregük színe-javát elveszítik, a Szent Liga megalakításáról szó sem lehet, mert Sobieski János ellen konföderáció alakul Lengyelországban, megbukik, az új vezetés pedig szövetséget köt a törökökkel a Habsburgok és az oroszok ellen. Magyarországon a török uralom évtizedekkel, de lehet, hogy több évszázaddal meghosszabbodik. Ellenben Lengyelország felosztására nem kerülne sor 100 évvel később. Milyen lenne a mai Magyarország ebben az esetben?

2. A Habsburgok lemondanak Magyarországról, a törökök teljes egészében kiterjesztik rá fennhatóságukat II. Imre király névleges uralkodása alatt. Mit csinálnak a magyarok? Mivel a nyugat így cserbenhagyta őket, tömegesen áttérnek az iszlámra? Vagy úgy élnénk, mint a valóságban, csak most a lázongásaink nem a Habsburgok ellen, hanem a törökök ellen irányulnának? Esetleg etnikailag és vallásilag még jobban széttagolódnánk, és nem a XIX. századi nemzetiségi ellentétek feszítenének minket, hanem még ennél is súlyosabb konfliktusok, sok-sok kis „Bosznia” képében?

3. Ez a legizgalmasabb és a legvalószínűtlenebb: a patthelyzet fennmarad hónapokig, mindkét éhező seregnek felmentést ígérnek, és májusban meg is érkezik a falak alá egy 200-200 ezres keresztény és oszmán hadsereg, akik egyetlen apokaliptikus méretű csatában esnének egymásnak. Ebben a csatában viszont szerintem már ki kell, hogy ütközzön az európaiak fegyverzetbeli, taktikai, emberanyagban meglévő fölénye, azaz az oszmán hadsereget lemészárolnák. Ha a keresztény hadsereg nem is indulna tovább a Balkánra, az ottani népek lázadásait – katonák híján – nem tudnák leverni. Szerbia, Bulgária, Albánia, Havasalföld és Moldova, Görögország kivívnák függetlenségüket 200 évvel a tényleges ideje előtt (hogy Libanonnal, Szíriával, a Hidzsázzal, Egyiptommal stb. mi lenne, arra nincs rálátásom). Ennek mi magyarok csak a haszonélvezői volnánk, mert akkor nem telepednének szerbek a határőrvidékre (mivel azok létre sem jönnének) és a románok bevándorlása is kevésbé lenne jelentős, így nemzetiségi konfliktusok nem terhelnék később az államközi kapcsolatainkat, továbbá a magyarság aránya a Kárpát-medencében kedvezőbb volna.

Volt-e tehát tétje Kara Musztafa döntésének 1683. szeptember 7.-én?