Alternatív históriák

Minden, ami alternatív töri: főleg elméletek és "mi-lett-volna-ha" észosztások, ahogy a csövön kifér. Mi ott kezdjük, ahol a törikönyvek abbahagyják.

Friss topikok

Statisztika

free counters

Szelerem és líra - CXXXVII.

2015.01.24. 00:16 Vén muskétás

SZÁZHARMINCHETEDIK RÉSZ 

Az ijesztő elbutulás az érem egyik oldala. A másik az ország lelki és szellemi állapota. Vagy éppen a kultúra állapota. 

Az előbbiről nem szeretnék sokat mondani, beszélnek róla eleget. Csak egyetlen gondolatot vetnék fel. 

Voltak a történelmünknek igen nehéz pillanatai. Őseink megfutamodtak vagy helytálltak, de eszükbe sem jutott, hogy feladják magyarságukat. Nélkülük nem lennénk. 

A török időkben drámai módon megfogyatkozott ez a nép. Egész országrészek maradtak pusztán. Elmondhatatlanul sokat szenvedtek az akkori magyarok. Fel sem foghatjuk, hogy mennyit. 

Képzeljük azonban el a következőt: 

Hol lennénk most, ha a sokat szenvedett XVI. századi magyarság a mindennapos megpróbáltatások, a várak fizetetlen védelme, meg a háromfelé való adózás helyett úgy dönt, inkább külföldre özönlik a „jobb élet” reményében? Az akkori közgondolkodás ezt megbocsáthatatlan szégyennek tartotta volna, a jelenlegi azonban helyeselné. 

Ha ők ezt tették volna, most ki menekülne külföldre? 

A személyes felelősségnek vannak egyéni és közösségi dimenziói. Ha valamelyik hiányzik, a maradék mit sem ér. 

A magyar kultúra mai állapota sokkal mélyen összefügg az általános degenerálódással. A legjobban ezt mindenképpen a kanonizált líra kapcsán lehet érzékelni, de arról majd később beszélek. 

Nézzünk szét másutt. 

A Kádár-korszakban egyik vidéki színházunk híres előadásának díszletében jól felismerhetően ott volt a Corvin köz képe. A darabnak amúgy semmi köze sem volt ötvenhathoz, de az emberek érzékelték és igen bátor gesztusnak tartották a célzást. Kétségtelenül az is volt. 

Nagyot tévedtek azonban, akik ezt komoly művészi kiállásnak, vagy urambocsá’ jelentős esztétikai teljesítménynek tartották. Ahhoz semmi köze sem volt. Merész gesztus, semmi több. „Kibeszélt” egy darabból. Nem esztétikai, hanem erkölcsi értéket képviselt, értéke nem a célzás irányában, nem a gesztus jelezte „mondanivalóban”, hanem bátorságában rejlett. Ettől lett súlya.

Jelenleg az egyik budapesti színházban az egyik legnagyobb klasszikus mű előadásának díszlete - egy épülő stadion. Ennek azonban semmiféle drámai súlya nincs. Puszta gagyi. Napi politika elcsépelt közhelyére reagáló ócska gesztus, esztétikai értelemben a szellentésnél is kevesebb. A média hozzá kapcsolódó intenzív farkcsóválása meg csak azt mutatja, amit amúgy is tudunk: ettől a „tudatformáló” intézményrendszertől a legtöbb esetben a farokmozgató izmok szellemi nívójánál többet elvárnunk nem érdemes.

A kettőt egybevetve eltöprenghetünk azon, miként üresedik, hogyan degenerálódik a magyar színház. Ma már az előadások jelentős részében üres formalizmust, sivár képi, erkölcsi és eszmei zűrzavart láthatunk, még a legnagyobb klasszikusok is mindenféle „rendezői olvasatok” puszta illusztrációivá züllöttek.  

Miért?

Mindegyik jelenség hátterében ugyanaz áll: a tradícióval kapcsolatos tudatlanság, illetve a szintén a tudatlanságból fakadó bárgyú nyegleség.

Folytatása következik.