Alternatív históriák

Minden, ami alternatív töri: főleg elméletek és "mi-lett-volna-ha" észosztások, ahogy a csövön kifér. Mi ott kezdjük, ahol a törikönyvek abbahagyják.

Friss topikok

Statisztika

free counters

Nemzetközi konfliktus 1877-ben?

2011.04.18. 08:30 L. N. Peters

Vannak a történelemben olyan szituációk, amelyek mostanra kiestek a köztudatból. Ilyen számunkra az 1877-78-as orosz-török háború.

 

A bolgárok természetesen jól emlékeznek erre, hiszen ezzel az eseménnyel kezdődik újkori függetlenségük története. Sok bolgár naivul még mindig azt hiszi, hogy Bulgária az orosz birodalom önzetlenségének és áldozatkészségének köszönheti függetlenségét.

 

A korabeli nagyhatalmak vezető politikusai nem osztoztak ebben a hitben. Ők inkább azt gondolták, hogy az ortodox vallású szláv népek Szentpéterváron sokat hangoztatott felszabadítása valójában az orosz birodalom terjeszkedési törekvéseinek álneve.

 

Ebben az időben a hatalmasra duzzadt orosz birodalom már két évszázada hiába igyekezett azon, hogy valahol az Atlanti-óceán térségében meleg tengeri kikötőhöz jusson. A többi nagyhatalom – elsősorban a tengerek ura, Anglia – éberen őrködött azon, hogy ezt megakadályozza. Bő két évtizeddel korábban a britek – a franciákkal szövetségben – a fegyveres harcot is vállalták ennek érdekében. Nagyot koppintottak az orosz medve orrára, keményen visszaszorították európai befolyását. Fel kellett oszlatnia fekete-tengeri hadiflottáját, elveszítette a Duna torkolatát.

 

Kevés kérdésben volt a többi nagyhatalom között olyan összhang, mint abban, hogy közösen meg kell akadályozni Oroszország európai terjeszkedését, kijutását a Földközi-tengerre, vagy – urambocsá’ – az Atlanti-óceánra.

 

Oroszország kiheverte a krími háborúban elszenvedett vereségét. II. Sándor cár nem felejtette el a párizsi béke „Szent Oroszországot” megalázó pontjait, és esze ágában sem volt arról lemondani, hogy Konstantinápoly elfoglalásával kijuthasson a Földközi-tengerre. Most azonban más taktikához folyamodott: igyekezett szítani a tüzet a Balkánon.

 

A bolgár emlékiratírók sűrűn emlegetik az orosz küldötteket, akik fegyvert csempésztek, lázítottak, orosz katonai támogatást ígértek a törökök ellen lázadóknak.

 

A felkelésre nem kellett sokáig várniuk, a korhadozó, számos belpolitikai nehézséggel küzdő oszmán birodalomban napirenden voltak a kisebb-nagyobb lázadások.

Bosznia-Hercegovinában és Bulgáriában 1876-ban törökellenes felkelések robbantak ki, miközben Isztambulban is állandó volt a politikai és pénzügyi bizonytalanság. Május 29-én a lázongó szofták (Korán-tanulók) lemondásra kényszerítették Abdul-Aziz szultánt (akit néhány nap múlva meg is öltek) és V. Murádot segítették a trónra, akit azonban gyengeelméjűségre hivatkozva hamarosan szintén megfosztottak a tróntól. Murád utódja, II. Abdul-Hamid szultán katonai sikereket ért el a szerbek ellen és reformokat hirdetett, Oroszország azonban már elszánta magát a háborúra. 1876. június 26-án Bécsben találkozott Ferenc József és II. Sándor orosz cár. A tárgyalások fő témája a balkáni helyzet volt.

II. Sándor orosz cár 1877. januárjában Budapesten egyezményt írt alá, melyben a Monarchia semlegességének fejében megígérte, hogy az elkövetkezendő orosz–török háborúban nem terjeszti ki a hadműveleteit a Balkán nyugati felére, valamint, hogy a területi változások alapján a reichstadti szerződést ismerik el. 1877 áprilisában a cár hadat üzent az Oszmán Birodalomnak.

A 257 000 fős orosz dunai sereg Szisztovónál átkelt a Dunán.

A nyár közepén Gurkó marsall (1828–1901) csapatai megszállták a Sipka-szorost, de a beérkező török erősítések megakadályozták a további előrenyomulásban. Az orosz csapatok egy időre védelembe kényszerültek. A hadműveleteknek az ostromlott Plevna november 28-i eleste, valamit újabb orosz erősítések érkezése adott új lendületet. Az orosz erők átkeltek a Balkán-hegységen és Konstantinápoly felé törtek. A török hadsereg már nem volt képes a főváros elestét megakadályozni.

Itt léptek közbe a nagyhatalmak.

Nagy-Britannia háborúval fenyegette meg Oroszországot, és hadiflottát küldött a Dardanellákhoz.

Sir Geoffrey Thomas Phipps Hornby admirális parancsnoksága alatt félelmetes csatahajóraj érkezett, vezéregysége a világ akkori legerősebb hadihajója, a HMS Alexandra volt. 11 hüvelykes (280 mm) és 10 hüvelykes (254 mm) lövegei vészjóslóan szegeződtek a partra.

 Az Osztrák-Magyar Monarchia is aggódott Konstantinápoly esetleges eleste miatt. Andrássy Gyula gróf, közös külügyminiszter fenyegető hangú nyilatkozatokat tett, és közeledett Angliához. Bekövetkezett, ami sem előtte, sem utána soha: sajátos majdnem-szövetség jött létre nagy-Britannia és az Osztrák-Magyar Monarchia között. A német császári kancellár, Otto von Bismarck – aki egyébként éppen ekkoriban szívesen hangsúlyozta Andrássy grófhoz fűződő személyes barátságát – kijelentette, a Monarchia egy esetleges fegyveres konfliktusban számíthat a német hadsereg támogatására.

 

Benjamin Disraeli, Beaconsfield grófja, brit miniszterelnök – aki előző évben India Császárnőjévé koronáztatta Viktória királynőt, hogy Nagy-Britannia az uralkodói protokollban legalább egyenrangú lehessen a császári címet viselő orosz cárral – felkészült az Oroszország elleni újabb háborúra.

 

A brit politika elhatározta, soha többé nem ad lehetőséget a cárnak arra, hogy felborítsa az európai egyensúlyt. Ebből a célból megbeszéléseket folytatott a német és az osztrák-magyar kormány képviselőivel. A balkáni államok tényleges függetlensége elé nem gördített akadályokat, de megengedhetetlennek tartotta, hogy az orosz politika Bulgáriában és Romániában jelentős befolyáshoz jusson. Az orosz befolyást másutt is csökkenteni szándékozott, de mivel azt sem akarta, hogy az esetleg Oroszország rovására megerősödő Németország vagy az Osztrák-Magyar Monarchia boríthassa fel az egyensúlyt. Ezt pedig a brit politika szerint egyetlen módon lehet elérni: a lengyel függetlenség helyreállításával. Lengyelország, mint nagyhatalmi támogatást élvező ütközőállam feladata lesz az orosz terjeszkedés elreteszelése.

 

A valóságban Oroszország megszeppent, a san stefanói béke a korábbi elképzelésükkel ellentétben számos követelést nem realizált, a következő évben tartott berlini kongresszus pedig szentesítette a nagyhatalmak óhajtotta helyzetet: Bulgária szabad és független állam lett, de Oroszország ebből vajmi keveset profitált, a meleg tengeri kikötő szerzésének óhaja nem teljesült.

Oroszország történetében először került az önzetlen felszabadító szerepébe.

 

Képzeljük el, hogy a cár nem visszakozik. Nem veszi komolyan a nagyhatalmi nyomást.

 

A következők történnek:

 

  1. Az Osztrák-Magyar Monarchia mozgósít.
  2. Sir Hornby admirális flottája tüzet nyit az orosz csapatokra.
  3. A Monarchia és Nagy-Britannia formális szövetséget köt, aztán mindkettő hadat üzen Oroszországnak.
  4. Néhány napon belül csatlakozik hozzájuk Németország is.
  5. A Balkánon harcoló orosz erők elszigetelődnek.
  6. Újabb brit flottakötelék érkezik, behatol a Fekete-tengerre, és orosz kikötőket bombáz.

 

Hogyan folytatódna?

Mennyire lenne más a történelem?

Ilyen előzmények után sor kerülne-e egyáltalán az első világháborúra?