Alternatív históriák

Minden, ami alternatív töri: főleg elméletek és "mi-lett-volna-ha" észosztások, ahogy a csövön kifér. Mi ott kezdjük, ahol a törikönyvek abbahagyják.

Friss topikok

Statisztika

free counters

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - VI.

2012.01.24. 22:22 L. N. Peters

Vegyük szemügyre a támadókat!

Az 1566-os hadjárat a források egybehangzó tanúsága szerint nem volt váratlan. A szultán már az előző esztendőben elhatározta. Magyarországon hónapokon keresztül találgatták, mi lesz majd a támadás célja, melyik vár.

Eger talán, hogy kiköszörülje a tizennégy évvel korábbi csorbát?

Netán Győr, a Bécs felé vezető utat fedező legfontosabb erőd?

Esetleg Gyula vagy Szigetvár?

Vajon melyik?

A találgatások között csak ritkán bukkant fel Bécs neve.

Amikor a szultán 1566. május elsején elindult Konstantinápolyból, a magyarok még mindig találgatták, mi lehet a támadás célja.

 

 

A hivatalos ürügy János Zsigmond erdélyi fejedelem felső-magyarországi terjeszkedésének támogatása volt, de a kortársak sem vették komolyan, hogy egyedül ez ösztönözte a rettegett oszmán uralkodót hetedik magyarországi hadjáratára.

Ha a szultán személyesen jön, valami nagyobb, fontosabb céljának kell lennie. Vajon, mit akar?

A Szigeti veszedelem a tudomány mai állásától eltérő időpontot ad meg Szulejmán indulásáról:

Szent Iván havának tizedik napián
Konstantinápolybul megindúlt Szulimán,
Avval a sok haddal vizeket szárasztván,
Nagy hegyeket bontván, városokat rontván.

 

Vegyük kissé szemügyre, miféle sereggel is érkezett Magyarországra a szultán. A szultán, aki hatalma tetőpontján állt, birodalma legnagyobb hódítójának érezhette magát.

Számos jel arra vall, közeledni érezte a halálát. Annyira azonban még nem volt törődött, hogy ne vállalkozott volna ennek a hadjáratnak a személyes vezetésére.

Lássuk a seregét.

A török had – a vele szemben álló európai hadseregektől eltérően – állandó hadsereg. Ez az állandó haderő azonban szervezettségében nemigen hasonlítható az utolsó, hosszú idő keresztül fennálló európai állandó hadsereghez, az egykori Római Birodalom egyöntetű felszereléssel rendelkező, államilag felfegyverzett, központilag meghatározott fegyver-és csapatnemekből álló, állandóan együtt tartott, gondosan kiképzett, bármikor bárhová vezényelhető fegyveres erőihez.

Az oszmán hadsereg magán viselte a szultáni despotizmus erejét is, gyengeségét is. Hatalmas erőt tudott kifejteni, időnként ellenállhatatlannak bizonyult, máskor meglepő kudarcokra volt képes.

Szervezési elvei csaknem kaotikusak voltak, azt eredményezték, hogy a szultán hadserege különös egyvelege lett állandó, időszakos zsoldos, feudális alapokon kiállított, illetve alkalmilag fegyverbe parancsolt egységeknek.

 Haditechnikai értelemben (ekkor még) a török hadak minden eszközzel rendelkeztek, ami egyáltalán létezett az európai hadviselésben; de nem mindig megfelelően alkalmazták őket, nem mindig rendeltetésszerűen, nem mindig jól kiképzett személyzettel, és nem mindig hozzáértő parancsnokok irányítása mellett.

Az oszmán sereg fő támadó erejét a lovasság alkotja, amely különböző, igen eltérő harcértéket képviselő csapatokból áll.
 

 

Az, hogy a török fő ereje a lovasság volt, eleve támadóvá tette a harcmodorát, és némi nem mindig megérdemelt fölényt biztosított az oszmán hadaknak a velük szemben felsorakozó korabeli európai csapatokkal szemben. Sikereik titka a gyorsaságukban rejlett. Az újukba kerülő európai országok kezdetben nem rendelkeztek olyan csapatokkal, amelyek a rabló török könnyűlovasságot képesek utolérni, és harcra kényszeríteni. Az albán vagy szerb eredetű, később magyarként világhírűvé váló könnyűlovas csapatnem, a huszárság eredetileg erre a feladatra jött létre.

A nehéz fegyverzetű, főképpen védekező taktikát alkalmazó nyugat-európai katonaság önmagában nem volt képes döntő ütközetre kényszeríteni a törököt, ehhez szüksége volt az ellenséget jól ismerő magyar könnyűlovasságra.
 

A török lovasság legfontosabb típusát a szpáhik képezték.

 

A szpáhi (képünkön) több katonatípust is jelent.

 A legtöbben a szó gyakoribb jelentését ismerik: adománybirtokokkal rendelkező hűbéres lovaskatona, aki az adománybirtok fejében minden évben tavasztól Kászim Gürü napjáig lovon és előírt fegyverzetben katonai szolgálatra köteles. Attól függően, hogy hűbérbirtoka éppen a birodalom melyik részében található, a ruméliai vagy az anatóliai beglerbég seregéhez tartozik.

A szó azonban jelentette még a reguláris zsoldos lovasság nagy létszámú elit alakulatát is, amelyet a katonai reformer uralkodó, az első rigómezei csatában elesett I. Murad szultán (uralkodott 1359-1389) hozott létre. Egyébként szintén ő osztotta fel a birodalmat Anatóliára és Ruméliára, megalapítván ezzel a hűbéres szpáhik két kontingensét, az anatóliai és a ruméliai hadtestet is.

 Az ellenségnek általában a szpáhi lovasság szokta a legtöbb gondot okozni, sokkal veszélyesebbnek tartották őket a janicsároknál is. Még a törököt kiűző háború hadvezérei, Lotharingiai Károly és Savoyai Jenő is őket tekintették az oszmán haderő legveszélyesebb elemének. Negyvenfős szakaszaikat századokba és ezredekbe szervezték.

Az akindzsik voltak talán a legtöbben, igen jó lovasok könnyű fegyverzetben, általában elő- és oldalvédként szolgáltak, zsoldot nem kaptak, a zsákmányból éltek. Félelmetes és alattomos rablók voltak, harcértékük messze a kívánalom alatt maradt.

A nevüket a középkori szaracén lovas íjászoktól kölcsönző fárisz csapatnem katonái irreguláris lovas zsoldosok voltak, helyőrségekben szolgálta, számuk összesen s csak ritkán emelkedett 1-2 ezer fölé. A számos elvetélt hadseregreform egyikének termékei voltak, sohasem tudtak szaracén névrokonaik taktikai jelentőségére szert tenni.

 

Az átszökött arabokból és perzsákból álló zsoldos, csúcsos turbánt viselő gureba lovasság sem tartozott az ottomán sereg legrettegettebb alakulatai közé. Létszámuk talán éppen ebben az időszakban lehetett a legmagasabb.

Az udvari lovassághoz tartozó szilidár egységek rohamok idején a szpáhik segédei voltak, koronként eltérő harcértékkel. Talán éppen Szulejmán hadjáratai idején értek a legtöbbet. A dzsebedzsik ekkoriban kis létszámú vértes, zsoldos lovasság voltak, soraikban elvétve európaiak – elsősorban franciák és olaszok – is szolgáltak; később a fegyvertárakra ügyelő gyalogságot hívták így.

A számos egyéb török lovassági csapatnem közül már csak egyről szeretnék említést tenni, ez pedig a delik.

Számos hadtörténész úgy véli, ezek fegyverzetének és harcmodorának analógiájára alakult ki a huszárság.

Most pedig nézzük a gyalogságot.

Elsőnek természetesen a janicsárokat kell említeni. A szó a jenicseri (új sereg) kifejezésből származik, az első janicsár alakulatot hadifoglyokból állította fel 1362-ben a már említett I. Murád szultán. Éppen Szulejmán emelte húszezer főre a létszámukat. Az uralkodó testőrségét is ők alkották, és ekkor még csak a szultán személyes vezérlete alatt tartoztak hadba vonulni

A janicsárok képezték ütközetben a török sereg gerincét, fő támaszpontját, egyben ők számítottak a legjobb gyalogsági alakulatnak. Voltaképpen ekkor még talán modern fegyverzetűeknek is számítottak, a lőfegyverrel való ellátottságuk miatt. Szívós és fegyelmezett harcosok voltak, de a harcmodoruk jelentősen eltért a nyugati gyalogságétól.

A hadtörténeti szakirodalom úgy tartja, hogy a török gyalogság kiképzettsége jelentősen elmaradt a nyugati hadseregekben szolgáló gyalogság kiképzése mögött. Ez a janicsárokra is igaz, ha a spanyol terciók katonáival, vagy a landsknechtekkel vetjük össze őket. A gyakran sebtében, csak a háború időtartamára toborzott és gondolomformán felszerelt gyalogsági egységeket azonban hiba volna akár csak egyenlő értékűnek is tekintenünk a janicsár ezredekkel.

Száz évvel később Montecuccoli azt írja majd, hogy a török gyalogság azért gyengébb a nyugat-európainál, mert nem használ pikát. Ez természetesen tévedés, a pika napjai meg vannak számlálva. Elsőnek a lengyel gyalogság hagyja el Sobieski utasítására, a XVII. század végére pedig az összes hadseregben megfogyatkoznak a pikások.

A török gyalogság taktikájába egészen egyszerűen nem fér bele a pika, mint fegyver. Eddigi harcterein, a Balkán-félsziget hegyei közt, vagy a sivatagok alattomos vádijai és homokdombjai közt nem sokra mentek volna vele. „Lassúak a kutyák!” – mondta éppen Szulejmán egyik parancsnoka a pikás gyalogság láttán.

Igaza volt a maga szempontjából. A nyugati seregek lassúsága – éppen ebben a korszakban – komoly taktikai probléma volt. Három-négy órára volt szükségük ahhoz, hogy képesek legyenek csatarendbe állni. Ezt egy magyar huszárcsapat V. Károly egyik háborújában már kihasználta, és elfogta az ellenség parancsnokát.
 

Már csak a tüzérségről kell szót ejtenem. Ez jelentős részben keresztény zsoldosokból áll, parancsnoka Ali Portug bég, nevéhez illően portugál. A török tüzérségről a korabeli források általában elismerően szólnak.

Ilyen hadsereg indult Magyarország felé 1566 májusában.

Folytatása következik.