Alternatív históriák

Minden, ami alternatív töri: főleg elméletek és "mi-lett-volna-ha" észosztások, ahogy a csövön kifér. Mi ott kezdjük, ahol a törikönyvek abbahagyják.

Friss topikok

Statisztika

free counters

Európa-háború, 1868?

2012.03.21. 08:30 szs.

En Sabah Nur írása

 

1868. Ez a dátum a laikus ember számára nem mond túl sokat. Talán még a történészek is vakarnák a fejüket, ha erről az évről kellene valami fontosat mondani. Pedig nem sokon múlott, hogy mégis olyan jelentőségű dátummá váljon, mint 1914 vagy 1939, de legalábbis a 19. század nagy évszámai, 1815, 1848, 1856, 1866, 1870, sorába bekerüljön és akár a legfontosabbá váljon közülük. Miért is? Mi történt 1868-ban? Valójában nem sok jelentős, de volt olyan, ami csak egy kicsin múlott, hogy nem vált sokkal jelentősebbé.

 

Tizenkét évvel járunk a krími háború lezárulta után. Oroszország lassan kezd visszatérni nagyhatalmi pozíciójába, miután az angol-francia-török koalíció és szövetségeseik vereséget mértek rá, a dunai fejedelemségek (a későbbi Román Királyság) elhagyására kényszerítették és megtiltották hadiflotta tartását a Fekete-tengeren. Egy év telt el az osztrák-magyar kiegyezés óta, aminek köszönhetően Magyarország politikai súlyát tekintve a második legerősebb entitás lett a Habsburgok birodalmán belül. Sőt, majdhogynem már egyenrangú az Örökös Tartományokkal.

Andrássy Gyula gróf, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, aki majd 1871-ben közös külügyminiszter lesz, már most igen erős befolyással bír az egész birodalom ügyeire. És mindemellett két évvel járunk a prágai béke után, aminek következtében felbomlott a Német Szövetség, Ausztria kiszorult Németországból, amelynek északi felén, a Majna folyótól északra, létrejött az Északnémet Szövetség. A német egységmozgalom azonban ezzel még nem ért véget. Otto von Bismarck (a képen) porosz miniszterelnök és szövetségi kancellár, bár a világ előtt élesen tagadta, ezt csupán egy lépésnek tekintette a teljes kisnémet egység felé, aminek épületére majd 1870-ben fel is teszi majd a tetőt. Most azonban még csak 1868 van, Bismarck pedig a lehetőségeket keresi, hogyan biztosíthatná a nagyhatalmak beleegyezését a délnémet államok bekebelezésébe, vagy legalábbis hogy biztosíthatná tétlenségüket.

 

1866-ban könnyű dolga volt. Akkor még belátható távolságban volt az 1863-as lengyel felkelés, amiben a poroszok segítséget nyújtottak a cári erőknek. Emiatt Pétervár hálát érzett Berlin iránt, már amennyire a hála lehet politikai tényező, és nem avatkozott be az események folyásába. III. Napóleon, Franciaország császára pedig úgy vélte, a háborúból csak Ausztria jöhet ki győztesen, tehát ha szabad teret enged a háborúnak, a kialakuló kaotikus helyzetben még területeket is nyerhet a Rajnánál. Így Bismarck, ígéretekkel és biztosítékokkal semlegességre bírta a két kontinentális nagyhatalmat, amivel Angliának is lehetetlenné tette a beavatkozást. Nem mintha Londonnak ez célja lett volna. A brit vezető körök kifejezetten jónéven vették az Északnémet Szövetség létrejöttét, mivel azt hatékony ellensúlynak tekintették Franciaország ellen. Így hát a kör bezárult, Ausztria egyedül maradt.

 

A prágai béke után viszont merőben más volt a helyzet. Napóleon, tanulva a hibájából, már nem bízott Poroszországban. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a német egység ezek után csak úgy valósulhat meg, ha azt erővel fogadtatják el Napóleonnal. Bismarck feladata pedig most az volt, hogy ehhez a háborúhoz, ami végül 1870-ben ki is tört, biztosítsa a diplomáciai hátteret.

 

Oroszország mellette állt, efelől nem volt kétség. Bár Pétervárott sem voltak biztosak benne, jó-e nekik egy egységes Német Császárság, de számítani lehetett rá, hogy a cári birodalom a legrosszabb esetben is semleges marad. Viszont mindez nem volt elmondható az 1867-ben létrejövő Osztrák-Magyar Monarchiáról. A bécsi udvar beletörődött, hogy reális esélye nincs a németországi vezető szerep visszanyerésére, ugyanakkor azt sem akarta, hogy Poroszország valósítsa meg az egységet, egy új birodalmat hozva létre a nyugati határok mentén. Az önmagában is vészjósló lehetőséget méginkább súlyosbította a keleti szomszéddal, Oroszországgal fennálló rossz viszony. A Monarchia második hatalmi tényezőjévé előlépett Magyarországon egyenesen oroszfóbia uralkodott, a ciszlajtán birodalomfélben pedig legalábbis gyanakodva tekintettek a Pétervárról kiinduló pánszláv mozgalomra, ami a Monarchia szláv népeit is megmozgatta. Ha létrejön egy porosz vezetésű Német Birodalom, akkor a Monarchia két ellenséges hatalom közé szorul. Andrássy (a képen) erről úgy nyilatkozott, hogy „két Damoklész-kardja között nem lehet élni”. Ezt a problémát a Német Császárság létrejötte után úgy hidalják majd át, hogy igyekeznek megnyerni maguknak Berlin barátságát és elérni a szövetségét a cári birodalom ellen, vagy ha az nem sikerül, legalább közvetítsen. (Ez utóbbi eredménye volt a három császár szövetsége 1873-ban.) Ekkor azonban minderre még senki sem gondol és nem is akar gondolni. A Monarchia célja a porosz terjeszkedés megállítása, aminek érdekében akár Franciaországgal is szövetkezik, ezzel két tűz közé szorítva az Északnémet Szövetséget egy esetleges háborúban. Bismarck szerencséje csak az volt, hogy a Monarchia osztrák-német lakossága nem tűrte volna el a részvételt egy agresszív háborúban Franciaország oldalán Németország ellen. A Monarchia célja ezért az volt, hogy a háború Poroszország és Ausztria között törjön ki, ami így porosz és nem német üggyé válik, tehát a Monarchia gond nélkül szövetkezhet Franciaországgal és vehet részt az oldalán a háborúban.

 

Bismarck sok eszközt bevetett, hogy megakadályozza a Monarchia részvételét a háborúban. Többek között szóbeli megállapodást kötött Oroszországgal, hogy ha lefoglalja a Monarchiát egy francia-porosz háború esetén, akkor Berlin és támogatja Pétervárat szükség esetén a balkáni vitás orosz-osztrák-magyar ügyekben. Ez azonban még nem bizonyult elégnek. A cél az volt, hogy elrettentsék a Monarchiát a háborúba való belépéstől. Andrássy viszont, aki lassan a Monarchia legfontosabb diplomáciai személyiségévé nőtte ki magát, már azt is megengedte magának, hogy kijelentse, akár provokálják is Oroszországot, hogy az megtámadja a Monarchiát, ha magától nem tenné. Így Bismarcknak egyéb biztosítékokra is szüksége volt.

 

Régi diplomáciai elv, hogy a szomszéd szomszédja a barátom. Így az Osztrák-Magyar Monarchia ellen Bismarcknak Oroszország mellett a balkáni államokra volt érdemes támaszkodnia, amelyek államalkotó nemzeteinek jelentős számú képviselője élt a Monarchiában is. Először Szerbiával kokettált, végül azonban rátalált Romániára.

 

A Román Királyság ekkoriban nagy álmokat dédelgetett, amelyek, még ha csak elméleti síkon is, három birodalommal állították szembe. Az ország formálisan török uralom alatt állt. Bár saját uralkodóval, kormányzattal és hadsereggel rendelkezett, Konstantinápoly pedig csak korlátozott mértékben szólhatott bele ügyeibe, a román uralkodó mégis a szultán alá tartozott. Így elsősorban Románia a függetlenségét akarta elnyerni, utána pedig Besszarábiát Oroszországtól és Erdélyt a Monarchiától. Önmagukban állva azonban ezt bölcsebbnek tartották magukban tartani. Amikor azonban Poroszország közeledni kezdett a kis kelet-európai államhoz, a nacionalista bukaresti kormányzat felbátorodott és nyílt agitációba kezdett Erdély megszerzése céljából. Poroszországnak ez annyiban kedvezett volna, hogy biztosíthatja a Monarchiát, ha az nem marad semleges egy francia-porosz háborúban, Poroszország nem riad vissza Románia támogatásától Erdély megszerzésében.

 

A román kormány azonban túllőtt a célon és magára vonta a magyar elit haragját. Ez Bismarck számára két szempontból is problémás volt. Egyrészt Bécs semlegességének biztosítására jó ütőkártyának tartotta a magyarokat is, akiknek jól felfogott érdeke volt, hogy Ausztria nem győzedelmeskedjen egy háborúban Poroszország felett, mivel azzal visszanyerné németországi szerepét és elég erőhöz jutna a kiegyezés leépítésére. Mivel azonban sejthető volt, hogy a román nekibuzdulás mögött Berlin áll, Bismarck könnyen megégethette a kezét, ha nem lép gyorsan. A másik problémát pedig pont az jelentette, amit már korábban is említettem, nevezetesen hogy a Monarchia vezető köreinek egy része, élükön Andrássy-val, akár úgy is háborút kezdtek volna Oroszország ellen, ha azt maguknak kell kiprovokálniuk. Márpedig a jó porosz-orosz viszony köztudomású volt, így ha Bismarck nem tesz valamit sürgősen, a magyarok válnak a Poroszország elleni fellépés fő agitátoraivá.

 

Mi volt a helyzet 1868-ban? Magyarországon teljes politikai hisztéria uralkodott, ami Románia és az ahhoz szegről-végről kötődő Oroszország felé irányult. Ez pedig könnyen összekapcsolódhatott a Monarchia azon törekvésével, hogy megakadályozza az Északnémet Szövetséget a délnémet államok bekebelezésében.

 

Ehhez Bécsben veszélyes tervet eszeltek ki. Arra buzdították a szultánt, hogy hadsereggel vonuljon be Romániába, megbüntetve engedetlen vazallusát. II. Sándor cár (a képen) és kancellárja, Gorcsakov, azonban nem rejtették véka alá, hogy ez esetben Konstantinápoly számíthat az orosz hadüzenetre. A Monarchia viszont csak erre várt. Egy ilyen háborúban ráhúzhatják a vizes lepedőt Oroszországra, hogy az ismét a Duna-delta megszerzésére tör, ami miatt már a krími háború alatt is ellentét alakult ki Bécs és Pétervár között. Akkor a Monarchia nem akart hadba lépni, most viszont igen. Ha viszont beáll a hadiállapot A Monarchia és Oroszország között, életbe lép a porosz-orosz megállapodás és a porosz erőknek fel kell lépniük a Monarchia ellen Oroszország mellett. A probléma ezzel az volt, hogy egy ilyen dinasztikus jellegű háború nem számíthatott a német nemzet támogatására, aminek köszönhetően, bár Berlin bevonhatja a német államokat Ausztria ellen, az osztrák-német közvélemény számára ez porosz-osztrák háború lesz, amibe már nem zavar bele a német nemzeti érzület. Ezt pedig Ferenc József és III. Napóleon kihasználhatja arra, hogy szövetséget kössenek és az oroszokat segítve a Monarchiával harcoló Poroszországot a francia erők hátba támadják.

 

Így máris kész egy francia-osztrák-magyar-török koalíció az orosz-porosz-román ellenében. Az előbbihez való csatlakozást pedig még Olaszország is fontolgatta. Egy ilyen háborúban pedig jó az esély arra, hogy Anglia is beavatkozik. Vagy az újabb napóleoni expanzió ellen a porosz-orosz oldalon, vagy a balkáni orosz térnyerést megakadályozandó és Napóleont féken tartandó, a francia-osztrák-magyar-török oldalon.

 

Egy ilyen háború lángba boríthatja egész Európát, sőt, talán még a gyarmatokat is. Bár az Egyesült Államok, alig pár évvel a polgárháború után, aligha lépett volna be, egyébként viszont a helyzet nagyban hasonlítható lenne egy világháborúhoz.

 

Azt, hogy 1868 mégsem vonult be a történelembe, annak köszönhetjük, hogy Berlin elég gyorsan lépett és megvonta a támogatását Romániától, ma úgy mondanánk, elhatárolódva a román kormány nacionalista agitációjától. Ezzel az őszintétlen lépéssel megnyugtatta a magyarokat, akiknek a hisztériája lassan elhalt és a krízis elcsendesedett.

 

A 19. század tele van hasonló válságjelenségekkel, így 1868 nem érdemel sok említést a klasszikus történelem lapjain. Azonban nem sokon múlott, hogy ez esetben másképp legyen.

Nem kell nagyon elrugaszkodnunk a valódi eseményektől, hogy a dolgok másképp alakuljanak.

 

Bismarck ekkoriban nem volt Berlinben. A pszichés problémákkal küzdő államférfiú ekkoriban éppen Varzinban pihente ki apátiáját. A romániai eseményekről csak a külügyek intézésével megbízott ügyvivő leveleiből értesült, válaszolni viszont ritkán és akkor is többnyire csak egy-egy szóval válaszolt. A krízis elsimítása annak volt köszönhető, hogy amikor igazán forróvá vált a helyzet, Bismarck visszatért Berlinbe és ügyes manipulációval elrendezte a diplomácia szövetének bonyolult szálait.

 

És akkor most jöjjön egy csavar!

 

Mi lett volna, ha valamilyen oknál fogva Bismarck nem kapja meg a berlini külügyminisztérium ügyvivőjének levelét? Vagy akárcsak azt az egyet nem, amiből kiderült számára, milyen súlyos a helyzet. A levelet szállító futárt rablók támadhatták volna meg, vagy akár lehetett volna egy részeges fazon is, aki útközben megáll inni és úgy leissza magát egy kocsmában, hogy napokig félholtan fekszik, mire pedig elérne Varzinba, már túl késő. A török hadak megindulnak és átlépik a Dunát Románia felé. Pétervár a hírre azonnal hadat üzen, amire válaszul Bécs sem késlekedik. Mit tehet ebben a helyzetben Berlin? Vagy ha Bismarck végül, igaz késve, mégis visszaérkezik, hogy döntene ebben a helyzetben? A valódi történelemben még volt ideje ahhoz, hogy lecsillapítsa a kedélyeket és megakadályozza a háború kitörését. Így viszont, ha a hadi események még (a romániai török bevonuláson kívül) nem is kezdődtek el, a háború már elindult.

 

Mit tesz Berlin? Mit tesz Bismarck?

 

Teljesíti kötelezettségvállalását és hadba lép Oroszország oldalán, belekeveredve egy olyan háborúba, amiben nem nyerhet semmit, de elveszíthet mindent, szembekerülve a Monarchiával és Franciaországgal? Vagy hagyja a cárt főni a saját levében, megkockáztatva ezzel, hogy ezzel magára haragítja keleti szomszédját, aminek következtében utána egyedül marad, ha Franciaország megtámadja (sőt, talán Oroszország még a franciák mellé is áll)? Vagy valami egészen mást próbál meg?

 

Tiétek a pálya.