Sok történelmi fordulópont kötődik csatákhoz vagy egyes nagy emberek halálához, így kézenfekvő lehetőség egy kis alternatív történelmi gondolatjátékhoz egy-egy ilyen eset megváltoztatása. Azonban önmagában egy nap vagy pillanat eseményeinek megváltoztatása nem elég, mert általában ezekben a „sorsdöntő pillanatokban” csak felszínre törnek azok a dolgok, amik már jóval korábban eldőltek. De lehet visszafelé is játszani a játékot: ha ez a bizonyos dolog másként alakul, akkor az oda vezető útnak is másmilyennek kell lennie (persze kivételek mindig vannak).
Mai témánk is egy fenti kategóriába tartozó fordulópontot dob fel: Kötöny kun király halálát, illetve esetleges túlélését járnánk körül.
Kötöny királyt Rogerius mester „Kuthen”-nek latinosította, de ezt meghagyjuk neki. A név maga állítólag azt jelenti, hogy „lóra termett hátsó”, ez egy pusztai népnél szerintem kifejezetten szép név lehetett, de mindenképpen kifejező. (Egyébként tegnap volt a névnapja, ha valakinek akad ilyen nevű ismerőse.) Egy olyan korba és olyan nép közé tartozott, amikor nem volt elég szép szavakat szólni és a színfalak mögött kellő gátlástalanságot tanúsítani ahhoz, hogy valaki vezető legyen, hanem a tettek mezején is bizonyítani kellett.
Kötöny harcolt is, ha kellett, de elég hamar belátta, hogy vannak esetek, amikor a hősies értelemben vett hősiesség nem célravezető. Reálpolitikus volt, szebben szólva (a csúnya szavakat kihagyva) bölcs király. Ezekre a képességeire szüksége is volt, mert pont a nyugat felé tartó mongol erők útjába esett a népe szállásterülete. Bár csak egy felderítő mongol sereg köszönt be, az is elég erős volt ahhoz, hogy a kunok (kipcsákok) szövetségesek után nézzenek, ezek a szövetségesek pedig az addig ellenséges orosz hercegségek lettek. Ajándékokkal és egyéb diplomáciai eszközökkel össze is jött a közös sereg, ami számban ugyan felülmúlta a mongolokét, de azért akadtak hiányosságai. 1223-ban így került sor a Kalka-menti csatára, ami sok tekintetben emlékeztethet minket a szűk húsz évvel későbbi Muhi-csatára – egy nagy különbséggel. A Kalka mellett ugyanis ott harcoltak a kun csapatok is, az orosz lovasság után (mellett) a legmagasabb harcértékű egységeket alkotva. A mongolok a szokásos formájukat hozták, nyerő összeállításon minek változtatni: színlelt visszavonulás, nyílzáporos puhítás, mozgékony lovasság maximális kihasználása, nehezebben manőverező ellenség bekerítése és könyörtelen felszámolása (majd a legyőzöttekkel való kreatívan kegyetlen bánásmód). A zárójeles megjegyzésből nem nehéz kitalálni, hogy a felderítő sereg igen csúnyán elbánt az orosz-kun koalícióval, majd (szintén érdekes párhuzam a későbbi magyarországi eseményekkel) a győzelem kihasználása helyett gyorsan le is lépett. (Hazarendelték őket.)
Az orosz hercegek ebből azt a következtetést vonták le, hogy hiába nyertek ezek a barbárok, tovább nem mernek velük ujjat húzni, így aki megmaradt, hazament és egy kis ideig elégedetten éldegélt, míg meg nem halt a visszatérő tatár/mongol főerők aktív közreműködésével. A kunok viszont úgy vélték, hogy elég volt egyszer rossz időben és rossz helyen lenni, így tovább húzódtak nyugat felé, erősebb szövetségeseket keresve. Kötöny mintegy negyvenezer főt számláló népe (ez olyan tízezer harcost jelentett) ezt a szövetségest a magyarokban vélte felfedezni. A legjobbak is tévedhetnek.
Az oroszokhoz hasonlóan a magyarokkal sem voltak az a baráti társaság az előző évszázadok során, elég néhány Szent László legendára gondolni. Azonban változtak az idők, hírek is csordogáltak a kelet felől érkező veszedelemről, ráadásul IV. Béla királynak is volt már biztosabb a helyzete, így befogadta a bebocsátást kérő kunokat. Persze nem feltételek nélkül – azok pedig gyakorlatilag semmire sem mondtak nemet, egy dolgot kivéve: nem vállalták azt, hogy a keleti határok védelmére telepítsék le őket.
1239-ben történt a nagy egymásratalálás. Keleten dübörög a tatár gőzhenger, nyugaton a pápa és a császár szkanderezik egymással, az osztrákoknál pedig egy később „Harcias” névvel ellátott herceg próbál a bőrében maradni, kevés sikerrel. II. Frigyesnek hívják és még lesz némi szerepe a történetben, az alternatívban is.
A kunokat tehát beengedték, megkeresztelték (Kötöny keresztapja maga Béla lett, a keresztségben elnyert nevét nem találtam) - bár viszonylag kis százalékuk változott rögtön jámbor kereszténnyé - szállásterületet is kaptak. Az időközben az európaivá válás útjára lépett magyarok és a pusztáról szalasztott kunok viszont valahogy nem bírták egymást. Illetve az utóbbiaknak nem volt sok gondjuk, ők csak azt csinálták, amit eddig is: ide-oda vonulgattak, vetés vagy fű legázolva, egyre megy, hopp, egy szép nő, elvisszük, még jó lesz valamire, az a falu meg jobban nézne ki felgyújtva, főleg, hogy sokat ugrálnak. A panaszok jöttek-mentek, a király meg megpróbálkozott a pozitív diszkrimináció alkalmazásával, ami már akkor sem igazán működött. Végül az addig egy tömbben élő kunokat széttelepítette és azon igazságszolgáltatás alá rendelte, ami alá a magyarok is tartoztak. Kötöny és kísérete pedig Budára költözött. A mongolok meg közben bekopogtak a Vereckei-hágónál.
Bár IV. Béla hadvezéri képességei hagytak némi kívánnivalót maguk után, a veszély nagyságát elég jól felmérte (jobban, mint a főurak többsége), legalábbis ő hamarabb túljutott a „jó seregünk van, meg ott a Kárpátok” hozzáálláson. Körbefutott a klasszikus véres kard is, a kunok is össszevonták a seregüket, külföldi segítség azonban nem érkezett, egyedül a már említett Frigyes, ő is komolyabb katonai erő nélkül.
A Vereckei-hágót védő magyar erőket a támadók elsöpörték, a mongol mozgékonyságra pedig jó példa az, hogy a vereség híre és a tatár portyázó csapatok szinte egyszerre érték el a gyülekező magyar hadakat. Néhány kisebb összecsapás is lezajlott még, de a fősereg elől a tatárok visszahúzódtak, illetve az osztrák Frigyes vezetésével az egyik egységüket legyőzték. Frigyes lett a nap hőse, ami az amúgy is túlzott szerénységre hajlamos hozzáállását csak súlyosbította. Többek közt azt a nézetét is nekiállt széles körben hangoztatni, amit a magyar főurak nagy része is magáénak vallott, miszerint ezek a befogadott kunok egyrészt tatár kémek, másrészt csak a megfelelő alkalmat várják ahhoz, hogy a magyarok ellen forduljanak. Mindezt alátámasztani látszott az is, hogy az elfogott tatárok közt akadtak kunok is. (Meg gyakorlatilag mindenki, akikkel útközben közelebbi viszonyba kerültek a kutyafejűek, valószínűleg a Julianus által keleten talált magyarok képviselői is erősítették a segédcsapatok sorait.)
Innentől kezdve felgyorsultak az események. Kötönyt és kíséretét a felheccelt nép elő akarta venni némi spontán lincselés céljából. Ez az érintetteknek annyira nem tetszett, így kapva kaptak Béla király ajánlatán, aki menedéket kínált nekik, de feledékeny típus lévén megfelelő védelmet már elfelejtett biztosítani. A budai lakosság így megostromolta Kötöny házát, a kunok meg elkezdtek közéjük nyilazni. Ez utóbbit különösen zokon vette a tömeg, akiket már csak azért sem lehet csőcseléknek nevezni, mert számos magyar főúr (sőt, egy osztrák herceg is – ez akkor arrafelé a legnagyobb tisztség) támogatott. Sok lúd disznót győz, Kötönyt és kíséretét annak rendje és módja szerint legyilkolták.
A tatárok ellen összevont mintegy tízezer kun harcos erre a hírre dél felé vette az irányt és az útba eső területeket feldúlva elhagyta az országot. Közben szétvertek két magyar sereget is, hogy ne csak magukkal csökkentsék a tatár főerők ellen készülő magyar sereg létszámát. („Na ugye megmondtuk, hogy nem bízhatunk bennük”, mondhatták elégedetten a Kötöny meglincselését indítványozó főurak az ő nagy bölcsességükben.)
Az események innentől már ismertek: katasztrófális vereség Muhinál (Pogánál), az ország feldúlása, a népesség (főleg a magyar nemzetiségű) mintegy felére csökkenése (de a legkedvezőbb becslés is 20%-os népességfogyást mond 1241-42-re), II. Frigyes kihasználja az alkalmat és elfogatja a hozzá menekülő IV. Bélát, s csak zsíros váltságdíj fejében engedi el, hogy tovább futhasson a tatárok elől, káosz, pusztulás. (Pár évvel később ugyanez a herceg, továbbra sem bírva magával végül egy mellreszívott magyar lándzsa segítségével halasztja ki a Babenberg-dinasztiát.)
De mi van akkor, ha nem ölik meg Kötöny királyt?
Csak vázlatosan, néhány lehetséges következmény:
(Az, hogy Kötöny életben maradt, eleve egy olyan belpolitikai légkört feltételez, ami kicsit többet foglalkozik a külső veszéllyel, és kevesebbet az egyéni érdekekkel, sérelmekkel és helyezkedésekkel. Nem kívánja például azt, hogy a király veszítse el a csatát, meg hasonlók. Ismerve a már akkor is meglevő magyar mentalitást, ez erőteljesen fikció, de tegyük fel.)
- ha Kötöny életben marad, akkor a magyar (illetve elég vegyes nációkat felsorakoztató) sereg bővül tízezer könnyűlovassal, akik harcértékben nem maradnak el a mongolokéitól, ráadásul jól ismerik az ellenség taktikáját, fogásait, hiszen már harcoltak velük. Elmarad a Duna–Tisza köze feldúlása és a két kisebb magyar sereg szétverése, ezek szintén a magyar sereget erősítik. Még az is lehet, hogy a harci tapasztalataikat IV.Béla felhasználja és nem erőlteti a szekérváras megoldást, vagy ha mégis, az szinte biztos, hogy a kunokat nem fogja tudni oda beterelni.
- a szekérvár többek közt azért készült, mert a magyarok érzékelték a mozgékonyságban mutatkozó hátrányukat és így kívántak kompenzálni, megakadályozandó a váratlan lerohanást. Szóval nem volt teljesen eszement ötlet, ráadásul a csata sem volt az a kedélyes mészárlás mongol részről, mint aminek sokszor beállítják. A kun lovasság megadta volna ezt a mozgékonyságot, tudta volna védeni a lassabban mozgó szárnyakat, vagy a csatát végül eldöntő, dél felől érkező rohamot is fel tudták volna tartóztatni egy ideig. A magyar erők így akár nyerhettek is volna Muhinál, sőt, még a kunok nélkül se voltak esélytelenek, csak hát...
- tegyük fel, hogy Muhinál bealázzák Batu kán seregét, majd – nyilván nem napok alatt, de záros határidőn belül – kiszorítják a tatár csapatokat a királyság területéről. Jóval kisebb lesz így a népességveszteség, magasabb marad a magyar nemzetiség aránya (bár akkoriban ez még annyira nem számított, de később nagyon is). Továbbá:
- a király hatalma és tekintélye (mint tatárverőé, stb) megnő és a főurak kevésbé dédelgetnek majd kiskirályi ambíciókat. Bélának már korábban is voltak központosítási, a királyi hatalmat erősíteni kívánó törekvései (bár az egyházzal szemben nem ment neki), ezek nyilván felerősödnek. Lehet, hogy a Csák Máté -féle kiskirályok korszaka is kimarad.
- II. Frigyes osztrák herceg nem hepciáskodik annyit és 1246-ban sem fut bele egy magyar lándzsába a Lajta mellett. Helyette inkább azzal foglalkozik, hogy a dinasztiája ne haljon ki, nemz egy erős fiút, utána az is egyet (minimum), és a Babenberg-dinasztia marad uralmon a sógoroknál. Ez némiképp csökkenti annak az esélyét, hogy a hatalmi űrbe később valami Habsburg nevű ház fészkelje be magát, nem lévén hatalmi űr. Magyar szempontból akkoriban nem volt a leglényegesebb kérdés, hogy az osztrákoknál milyen furcsa német nevű arcok uralkodnak, de visszatekintve azért érdekes fordulatnak tűnik.
- a kunok (akik később újra visszatértek, e sorok írója is azért írhatja e sorokat) a király támaszai lesznek, tovább erősítve őt a főurakkal (és akár az egyházzal) szemben.
- na meg maga a királyság is jóval erősebben kezd neki a következő évszázadoknak – ami, ismerve a következő évszázadokat, rá is fér. Persze kit tudja, hogy ez mire elég – de az is reálisnak tűnik, hogy az igazán nagy vereségekbe akkoriban nem a tényleges gyengeségünk, hanem a minősíthetetlen vezetés miatt szaladtunk bele.
Igaza volt az öreg kunoknak? Vargha Domokos idézi a szavajárásukat, amivel az aktuális nehézségekről szóló politikai vitákat zárták le:
„Nem az a baj! Nem kellett volna megölni Kötöny királyt!”
Úgy-e van vagy nem úgy-e van?
