En Sabah Nur írása
Köztudomású, hogy 1815-ben a waterlooi csata után megbukott az Első Francia Császárság. I. Napóleont Szent Ilona szigetére száműzték, ahol még hét évig eléldegélt, de több vizet már nem zavart az európai politikában.
Felesége Habsburg-Lotharingiai Mária Lujza hazatért apjához, I. Ferenc császárhoz Bécsbe és magával vitte fiát is, az 1814-ben pár napig névleg francia császár és a későbbi Második Francia Császárság történetírása által II. Napóleonként szuverén uralkodónak aposztrofált Sasfiókot (a második képen).
A fiatal Bonaparte őseihez méltó életet élt Bécsben. Bár nyilvánvalóan esélye sem lehetett arra, hogy valaha is bármilyen jelentősebb címhez jusson, a főhercegeknek kijáró életvitelt ő is teljes természetességgel magáénak tudhatta. Mivel pedig állam-, vagy hadügyek nem foglalták le, hiszen ilyet a Habsburg udvarnak esze ágában sem volt rábízni, elvégre mégiscsak a rettegett Bonaparte Napóleon fiáról beszélünk, bőven maradt ideje kedvenc foglalatosságára, az előkelő hölgyek hajkurászására.
Többek között a jóképűnek tartott ifjú igen jó viszonyt ápolt Zsófia főhercegnével, az öröklési sorrendben második (majd I. Ferenc halála után a gyermektelen V. Ferdinánd mellett trónörökös) Ferenc Károly főherceg feleségével, akivel utolsó éveiben Bad Ischl-ben találkozott, ahol az ifjú Bonapartét gyógykezelték. Bár bizonyítékaink nincsenek rá, hogy több lett volna a fiatalok között egyszerű barátságnál, a korban igen népszerű pletyka szerint Zsófia és az ifjú Bonaparte „áldozatainak” egyikének mondhatta magát. Olyannyira, hogy a közvélekedés szerint elsőszülött fia nem is az impotensnek tartott, nyilvánvalóan tehetségtelen és uralkodásra alkalmatlan Ferenc Károlytól, hanem magától a Sasfióktól származott. (A képen Zsófia főhercegné a gyermek Ferenc Józseffel.)
Arról a fiúról beszélünk, akit később, 1848-ban, I. Ferdinánd császár trónfosztása után I. Ferenc József néven osztrák császárrá koronáztak (a trónfosztott uralkodó V. Ferdinánd néven továbbra is magyar király maradt), 1867-ben pedig Pozsonyban a magyar királyi koronázására is sor került. A pletyka szerint ugyanígy a Sasfiók gyermeke lett volna Ferenc József legidősebb öccse, Miksa (a képen) is.
Nem tisztünk itt állást foglalni ebben a kérdésben. Tény, hogy Ferenc Józsefnek, a családi körülményeihez mérten meglepő módon, jó érzéke volt a hadvezetéshez. Persze ez a „jó érzék” csak relatív, hiszen ha nem uralkodói családba születik, valószínűleg eltűnt volna a középszerű tisztek sorában, de a (Károly főherceg kivételével) már évszázadok óta hadvezérként igencsak tehetségtelen Habsburgok közül igencsak kiemelkedett. Talán épp ez keltette fel a pletykagyártók figyelmét, hogy az ifjú főherceg valódi apjában az anyjával igencsak bensőséges kapcsolatot ápoló nőcsábászt, az ifjú Sasfiókot sejtsék. Elvégre utóbbinak nem más volt az apja, mint az a Napóleon, aki két évtizedig nem talált legyőzőre valamit is számító csatában Európa hadszínterein. (Meg kell jegyezni persze, hogy ha tényleg Napóleon unokája volt, Ferenc József igencsak elkorcsosult ivadéknak lehet mondható, hiszen a 1859-ben, a solferinói csatában, a maga vezette seregekkel, ha nem is csúfos, de jelentős vereséget szenvedett a francia-piemonti erőktől.) Emellett pedig az elmélet híveinek fő érve, hogy se Ferenc József, se Miksa nem örökölték a Habsburgok jellegzetes arcvonásait, például a duzzadt alsóajkakat. Viszont ezzel szemben áll, hogy a történettudomány által elfogadott apjához, Ferenc Károlyhoz hasonlóan, Ferenc József világéletében szenvedélyes vadász volt és uralkodói tehetségét illetően is inkább rá hajazott. (Annyiban tett túl rajta, hogy adminisztrációs munkakörre kiváló tehetséggel rendelkezett, ez viszont majdhogynem édes kevés egy uralkodónak.) Emellett, igencsak elhitelteleníti a dolgot, hogy még a Sasfiók korai halála után, évtizedeken keresztül bukkantak fel különböző rendű és rangú emberek tucatjai, szerte Európából, akik a nőcsábász Bonaparte leszármazottjainak titulálták magukat. De, mint mondtam, nem tisztünk eldönteni, igaz-e a pletyka vagy sem. Nekünk most épp elég az, hogy a korban sokan komolyan vették.
Most vessünk egy gyors pillantást arra, hogy mi történt ez alatt Franciaországban!
Napóleon (a képen) 1815-ös bukása után a nagyhatalmak visszaültették trónjukra a Bourbonokat, akik „nem tanultak semmit, de nem is felejtettek semmit”, úgyhogy 33 év, békésnek épp nem mondható, uralom után, ismét megbuktatták őket és 1848-ban kikiáltották a Második Francia Köztársaságot.
A régi, dinasztikus ancien régiemet idéző Bourbon uralom után a francia nép ki volt éhezve egy olyan vezetőre, aki ismét naggyá teszi a francia nemzetet. A ’48-as forradalommal igazából talán nem is a köztársaság vágya jutott felszínre, hanem az a cél, hogy az ország ismét olyan vezetőt kapjon, aki a nemzet nagyságáért tesz. Olyat, mint Napóleon.
Ez vezetett oda, hogy az első elnökválasztáson éppen a nagy Napóleon kis unokaöccse, a száműzetésből hazatérő Louis Bonaparte diadalmaskodott, méghozzá elsöprő fölénnyel. Uralma annyira népszerű volt, hogy biztosan számíthatott az újraválasztására. A probléma viszont az volt, hogy a ’48-as alkotmány nem engedte meg az elnök újraválasztását, Louis Bonaparte pedig hiába próbálkozott, nem tudott elég nagy hatást gyakorolni a nemzetgyűlésre az alkotmánymódosításhoz.
Ezért hát nem volt más hátra, mint előre. 1852-ben államcsínyt hajtott végre és III. Napóleon néven (a Sasfiókot II. Napóleonként szuverén uralkodónak elfogadtatva) császárrá nyilvánította magát, kikiáltva a Második Francia Császárságot. A kezdeti zavargások hamar elültek és a császárság egészen az 1870-71-es katasztrófáig a francia szavazónépesség döntő többségének támogatását tudhatta magáénak.
De jött 1870 és a francia-porosz háború. Szeptember 2-án a III. Napóleon (a képen) vezette hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett Sedannál, ahol maga a császár is fogságba esett. A császárság megbukott, a beteg Napóleon pedig Londonba menekült, ahol nem sokkal később meg is halt.
A kezdeményezés ekkor a porosz fél és annak vezéralakja, Otto von Bismarck (a képen) kezébe került. Mint tudjuk, ő végül a köztársasági erőket támogatta, mivel azok hajlandóak voltak, ésszerű keretek között persze, teljesíteni követeléseit a német egységet és Elzász-Lotharingia annexióját illetően. A béke után viszont, mint a reváns legádázabb képviselői, a francia nép körében is bebetonozták hatalmukat. Olyannyira, hogy, bár az azóta eltelt francia történelem sem volt belpolitikai viharoktól mentes, annyira, hogy az 1870-71-ben létrejött Harmadik Köztársasághoz képest ma már az Ötödik Köztársáság éveit éljük, azóta sem tért vissza a monarchia Franciaországba, és a mai tendenciákat elnézve, nem is fog, vagy legalábbis nem egyhamar.
De most csavarjunk egyet az ismert tényeken!
Bismarck sosem rejtette véka alá, hogy teljesen hidegen hagyja, hogy az egyes külhatalmak milyen politikai rendszerben élnek. Ez volt az általa képviselt Realpolitik (szabad fordításban „politikai realizmus”) egyik alaptézise. Csak az számított, hogy az a rendszer hogy viszonyul Poroszországhoz (illetve később a Német Császársághoz). 1870 végén ’71 elején is, amikor a porosz vezetésre hárult a feladat, hogy eldöntse, kit fogad el tárgyalófélnek francia oldalról, kijelentette, hogy ő ugyanúgy elfogadná a kommün képviselőinek, a Bourbonoknak, vagy épp a Bonapartéknak az uralmát, mint a republikánusokét, ha azok hajlandók engedni a követeléseinek. Ez is mutatja, hogy a jó Bismarck nem válogatott az eszközökben.
Most pedig képzeljük el, mi lett volna, hogyha a hatalmát Párizson túlra egyértelműen kiterjeszteni nem képes kommün helyett Bismarck nem a republikánusokat, hanem a Bonaparték híveit támogatja!
A bonapartizmusnak a Második Császárság bukása után is még évtizedekig volt nem elhanyagolható számú híve. Még sokáig jelentős politikai erők dolgoztak azon, hogy III. Napóleon Angliában élő, IV. Napóleonként aposztrofált fia, visszatérhessen a francia trónra. Egészen addig, amíg nagy reménységük az angol hadsereg tisztjeként el nem esett a búr háborúban.
Vagyis ha Bismarck jól sakkozik, márpedig pont ő miért ne sakkozott volna jól, könnyedén hatalomra segíthetett volna egy Bonapartét, akit a francia nép is örömmel elfogad. Igen ám, de neki elsődleges célja az volt, hogy ha már egy Bonapartét ültet a franciák nyakára, az neki is juttasson valamit. Lehetőség szerint Elzászt és Lotharingiát és elismert egységes Német Császárságnak.
A Poroszország vezette Északnémet Szövetség és az Osztrák-Magyar Monarchia viszonya az 1866-os porosz-osztrák háború után messze nem volt felhőtlennek mondható. (Olyannyira, hogy sokáig Bécs csak az alkalmat kereste, mikor zúzhatná szét a prágai békét.) Amikor viszont egyértelművé vált, hogy a kisnémet egységet már nem akadályozhatják meg, a bécsi udvar válaszút elé érkezett. Most már biztosra vehető volt, hogy a keleti határaikon fenyegető Orosz Birodalom mellett a nyugati határon is létrejön egy nagy birodalom. Ahogy pedig Andrássy Gyula magyar miniszterelnök, 1871-től közös külügyminiszter, fogalmazott, két Damoklész kardja között lehetetlen élni. Vagyis az egyik birodalommal ki kellett egyezni, ez pedig semmiképp nem az orosz volt. (A Monarchia szláv népeire gyakorolt pánszláv propaganda miatt nem is lehetett.) Bismarck pedig örömmel fogadta a közeledést, mivel már a prágai béke aláírása óta igyekezett jó viszonyt kialakítani a Monarchiával. (Nyilvánvalóan persze azért, hogy a status quot fenntartsa, és elérje, hogy Bécsnek még véletlenül se jusson eszébe visszatérni Németországba.) Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is azzal az Oroszországgal tartsa fenn a legszorosabb kapcsolatot, ami ellen a Monarchia a segítségét kérte. De ez jó eséllyel nem akadályozta meg volna abban, hogy a Monarchia hirtelen jött jóindulatából hasznot húzzon.
Bismarck sosem volt a legitimizmus híve. Sőt. Politikai karrierjének felívelésekor épp a legitimizmus ellen szállt síkra. Ha viszont az érdekei (pontosabban a német nép érdekei) úgy diktálják, bármit képes volt bevetni. Ha pedig ott van a tarsolyában egy állítólagos Bonaparte-leszármazott, aki ráadásul még a barátságát is keresi…
Képzeljük el a következőt!
Miután Bécs kifejezi jóindulatát Berlin felé és biztosítja, hogy nem gördít akadályt a prágai béke revíziója és a teljes kisnémet egység elé, Bismarck hagyja a saját levükben főni a francia republikánusokat, és felajánlja a francia császári koronát Ferenc Józsefnek.
A képlet egyszerű. Elég csak felkarolni azt a pletykát, hogy a Habsburg uralkodó valójában nem más, mint I. Napóleon unokája, a Sasfiók, alias II. Napóleon fia. A francia katolikus egyház, ami már III. Napóleonnak is nagy támasza volt, nyilván ezer örömmel támogatná őt a nyíltan ateista párizsi kommün és a katolicizmussal szintén nem igazán szimpatizáló republikánusok ellenében. Ha pedig sikerül a bonapartistákat is meggyőzni Ferenc József származásáról, sokkal szélesebb belpolitikai bázist tudhat magáénak, mint a nép által már kétszer is elkergetett Bourbonok.
Kinek milyen előnye származik ebből?
Nézzük!
A franciák kapnak maguknak egy Bonapartét (akár az akár nem, elég ha ők azt hiszik), aki a szemükben reprezentálhatja a nemzeti nagyságot. (Legalábbis egy ideig. Kérdés, hogy hosszú távon Ferenc József megfelel-e ennek az igénynek.)
A poroszok irányában most már jóindulatú Ferenc József nyilvánvalóan engedékenyebb tárgyalópartnernek bizonyul, mint bármely francia vezetés, pláne, hogy a porosz térnyerést ellensúlyozandó Franciaország nagyobbik darabját úgy is ő kapja meg.
Ferenc József kap egy újabb koronát, sőt, egyenesen még egy császárit, és nem elhanyagolható méretű területeket is Európa legfejlettebb részeiből, amellett pedig gyarmatokat is szép számmal.
Miután a Habsburgok birodalma kibővül Franciaország nagyobbik részével (és pár tucat gyarmattal), már inkább biztonságban érezhetik magukat, így könnyebben belemennek a kelet-európai orosz térnyerésbe is, tehát a cár is jól jár, mivel így egy akadállyal kevesebb van az útjában.
Az angolok is örülhetnek, mert a német térnyerést ellensúlyozza egy Habsburg-francia konglomerátum, amit Kelet-Európában az immár kiterjeszthető hatalmú Oroszország is féken tarthat. (Plusz akár pár francia gyarmatot is elhappolhatnak az elismerésért cserébe. Ferenc József még úgy is sokat nyerne.)
Nos, mi a véleményetek?
Elfogadja Ferenc József a felkínált francia trónt? Mit szól ahhoz, hogy Bonaparteként kell tetszelegnie (abszolúte függetlenül attól, hogy az-e vagy sem, és mivel II. Napóleon anyja I. Ferenc lánya volt, ezzel Habsburg származását sem tagadja meg)? Elfogadják a franciák, mint Bonaparte uralkodót? És mit szól a császár anyja, Zsófia főhercegnő?
Ha belemegy, akkor pedig hogy befolyásolja ez a Franciaország nagy részével kibővült Osztrák-Magyar Monarchia közjogi helyzetét? A magyarok azért ellenezték körmük szakadtáig a poroszok elleni háborút, mivel ha Ausztria visszanyeri németországi szerepét, a német bázis már elég nagy lesz ahhoz, hogy revideálják a kiegyezést és germanizálják a birodalmat. Bosznia annektálásától azért ódzkodtak és Szerbia bekebelezését is azért utasították el, mert ezzel túl nagy lett volna már a szlávok részaránya a birodalomban. De hogy módosította volna a képletet a franciák képében bejövő, lényegében minden eddigitől idegen népelem? Osztrák-Francia-Magyar Monarchia? Vagy csak Osztrák-Francia Monarchia? Esetleg a két állam megmarad egymástól teljesen függetlenül, pusztán perszonáluniós kötelékkel? Vagy Ferenc József átmegy Párizsba, a Duna-menti monarchiát meg valamelyik főhercegre hagyja? Hogy áll hozzá Ferenc József a poroszokkal való béketárgyalásokhoz? Mennyi engedményt tesz? Gond nélkül átengedi Elzász-Lotharingiát a többi területért cserébe, mint, a fogukat szívva, igaz, de megtették a francia republikánusok is? Esetleg Bismarck ki tud tőle csikarni még több területet is? (A háború előtti német tervekben pl. Franché-Comte is szerepelt.) Hogy befolyásolja ez a későbbi történelmet? Lesz francia reváns-mozgalom? A Habsburg/Bonaparte-dinasztia ennek az élére áll? Hogy alakul ez után a Habsburgok és Pétervár viszonya? Továbbra is ellenségesek maradnak? Vagy kialakítanak valami kompromisszumot Kelet-Európában, ami megteremti a hosszú távú kényszerű de tartós békességet közöttük? Lesz így első világháború? Ha igen, milyen felállásban? Egymásnak esik a Habsburg-Lotharingiai-Bonaparte-dinasztia két államkomplexuma (vagy ha létrejön valamiféle osztrák-francia-magyar trializmus, vagy osztrák-francia dualizmus, akkor annak két fele)? Vagy egy oldalon lépnek be a háborúba? De ki ellen?
Tiétek a pálya.
