Képzeljük el, hogy Gaius Iulius Caesar római dictator csak egy kicsit gyanakvóbb. Csupán egy árnyalattal elővigyázatosabb. Csak egy kissé jobban hallgat a hírszerzőire, meg a besúgókra…
Csak annyira, hogy attól még kellőképpen Caesar marad…
Ama március idusán az öregedő, makulátlan tógát viselő férfi ugyanúgy elindult a Capitolium – valójában Pompeius csarnoka – felé…
A vén jósnak foghegyről vetette oda:
- Itt az idus! – remélte, hogy az idős férfi nem veszi észre, hogy töri a latint.
- De még nem múlt el! – vágta rá a másik.
Caesar nem reagált. Úgy ment tovább, mintha nem is értette volna…
Az összeesküvők már izgatottan gyülekeztek…
Amikor a vén dublőr összecsuklott a hatvanvalahány penge csapása alatt, és az összeesküvők már-már megmámorosodtak tulajdon gaztettüktől, előbukkant az igazi Caesar.
- Azt képzelitek, megöltetek?
A csontos Cassius Longinus és a sűrű, fekete hajú Brutus egymás mellett álltak. Mindketten véres karddal.
- Mindegyikőtöknek megbocsátottam már, legalább egyszer! – mondta kemény hangon Caesar. – Nem voltatok hozzám hűségesek!
Az összeesküvők némelyike tétován felemelte a fegyverét, és a dictator felé mozdult volna. Aztán megtorpantak.
Az oszlopok mögül előléptek a cohors praetoriae zord arcú, marcona katonái, és körülvették a gyilkosokat.
- Nem voltatok hozzám hűségesek! Te sem, fiam, Brutus!
Hogyan folytatódik?