Szigetvár má
r kiállt eddig néhány ostromot, de a török főerők támadását még soha. Az előző részek egyikében már tisztáztuk: a vár akkori mércével mérve sem tartozott a korszerű erődítmények közé.
Ami a stratégiai szempontokat illeti, hadászati értelemben Szigetvár legfeljebb másod-vagy harmadrangú várerődnek mondható. Még csak országos jelentőségű útvonalat sem zár el. A Bécs ellen induló török elvben nyugodtan megkerülhetné –a hogy korábban már meg is tette.
1526-ban és 1541-ben – amikor a török hadjárata a Magyar Királyság fővárosa, Buda ellen irányult – az oszmán seregek körülbelül hetven kilométerre a vár mellett haladtak el.
Stratégiai értelemben aligha lehetett elsőrangú helynek tekinteni Szigetvárat ebben az időben, de veszélytelennek, jelentéktelennek sem volt mondható. A török főerők felvonulását aligha zavarhatta, de Buda utánpótlására nézve veszélyes lehetett.
Még ez a veszélyesség sem tartozott az igazán égető problémák közé. A török a Buda bevétele utáni esztendőkben sorra elfoglalta azokat a várakat, amelyek igazán veszélyeztették a budai pasa székhelyét; ezek közül a legfontosabb Esztergom, Visegrád és Székesfehérvár volt.
Szigetvár nem tartozott ebbe a kategóriába.
Azért veszélytelennek sem lehetett volna nevezni, de a veszélyessége viszonylag korlátozott helyzetben érvényesülhetett:
Veszélyeztethette az eszéki hidat. A török főerők hagyományosan ezen keresztül vonultak fel Magyarországon, és a török hódoltság időszakában a helynek mindvégig stratégiai jelentősége volt. A híd fontosságát a legjobb magyar hadvezérek minden korban felismerték. Elpusztítása esetén a magyarországi török helyőrségek hosszabb-rövidebb ideig utánpótlás nélkül maradhattak. Bár többen is tervezték a híd elpusztítását, az mindössze kétszer történt meg. 1598-ban Pálffy Miklós, 1664-ben pedig Zrínyi Miklós pusztította el.
Veszélyeztethette a török kézen lévő Pécset.
Veszélyeztethette a Budára vezető országutat, zavarhatta Buda utánpótlását..
Ezek azonban csak elméleti lehetőségek voltak, hiszen a jelzett irányokat a török sokkal komolyabb erőkkel fedezhette és védhette, mint amekkorát a Szigetváron állomásozó teljes katonaság jelenthetett.
Nem volt tehát veszélytelen Szigetvár a törökre nézve, de veszélyessége korántsem indokolta volna önmagában azt, hogy a szultán személyes vezérlete alatt álló török főerő vegye ostrom alá.
Az is sokatmondó, hogy amikor a török sereg 1532-ben Bécs elfoglalására indult, a Dráva északi partján haladva körülbelül húsz kilométerre vonultak el Szigetvártól az oszmán hadak. Akkor Szulejmánt nevetséges kudarc érte, hiszen megállította Kőszeg vára, ami még Szigetvárhoz viszonyítva is jelentéktelen.
Erről a hadjáratról már sokat írtak, való igaz, az oszmán vezérkar akkor nem állt feladata magaslatán. A Kőszeg alatti nevetséges piszmogásban bizonyára az is szerepet játszott, hogy akkor Bécs előtt először és utoljára személyesen maga a király bátyja, V. Károly német-római császár állt egy hatalmas birodalmi sereg élén. Az 1532. szeptember 19-én vívott leobersdorfi csata megmutatta, hogy megfelelő vezetés mellett a német gyalogság a magyar huszárokkal együttműködve képes megverni a török lovasságot. Ki tudja, Szulejmán talán nem is akart akkor továbbvonulni.
Az viszont a számunkra érdekes, hogy a Dráva mentén Bécs ellen vonuló török nyugodtan a hátában hagyta Szigetvárat. Ugyanezt természetesen megtehette volna 1566-ban is, legfeljebb utasítja a környező helyőrségeit, tartsák szemmel Szigetvár védőit. A környező török várak őrsége még így is létszámfölényben lett volna Zrínyi Miklóssal és katonáival szemben.
Nem valószínű, hogy a szigetvári őrség – ha egyszerűen megkerülik – valóban komoly nehézségeket tudott volna okozni a szultán seregének. Ugyan, miképpen veszélyeztethette volna, hogy a török megvalósíthassa a céljait.
Egyféleképpen: ha valahogy rábírja arra, hogy Bécs ostroma helyett megálljon Szigetvárnál, és időt, lőszert, fáradságot, emberéleteket fecsérelve hozzáfogjon a vár ostromához. Ha pedig ebből a nézőpontból szemléljük Szigetvár ostromát, nagyon közel kerülünk ahhoz a koncepcióhoz, amelyet a hős várkapitány dédunokája, a költő Zrínyi Miklós állított fel Szigeti veszedelem című eposzában.
Ezt jól jegyezzük meg. A szigetvári időveszteség lapjaiban veszélyeztethette a török céljait. Vajon mi vitte rá az idős oszmán uralkodót, hogy utolsó hadjáratát éppen Szigetvár elfoglalásának szentelje? Talán nem tudta, hogy ádáz védekezésre számíthat? Talán komolyan azt hitte, néhány nap alatt beveszi a várat komolyabb veszteség nélkül? Eddigi tapasztalatai miért nem figyelmeztették?
Mi volt az ok, ami Szulejmánt arra bírta, hogy megtámadja és hosszasan ostromolja Szigetvárt? Egy olyan magyar várat, ami stratégiai értelemben véve legfeljebb másodrendűnek volt mondható?
Két irányból is megkerülhette volna. Ha a Duna mentén – a török hadak leggyakoribb felvonulási útvonalán – halad, hetven kilométerrel a vár előtt halad el. A szigetváriak természetesen okozhatnak kellemetlenséget a roppant túlerőnek, de rajta is veszthetnek, a felvonulás szervezettségétől függően.
Ha a Dráva északi partján vonul Bécs irányába, ahogy egyszer már megtette, húsz kilométerre halad el a vártól.
Szigetvár ostroma egyik esetben sem létkérdés.
Szigetvár ostroma egyik esetben sem létkérdés.
Esetleg azért kellett Szigetvárt elfoglalni, hogy valamelyik fontos irányban utat nyisson? Erre is nemmel kell felelnem. Szigetvár bevétele nem tette lehetővé a török számára a legfontosabb irányokba való támadást, hiszen azokat Szigetvár mögött egyrészt a még keresztény kézen lévő Kanizsa, másrészt pedig a csakhamar viszonylag korszerűen kiépített Győr zárta el.
Miért kellett hát megtámadni Szigetvárat?
A szocialista időszak történetírása igyekezett a hangsúlyokat az eseménytörténetről a gazdaság-és társadalomtörténet szempontjaira áthelyezni. Ez előbb távlatokat és új szempontokat adott, de csakhamar elnehezült, cigányútra futott, sablonokkal való játszadozássá fajult, képletszerűvé vált.
A történelmet elvont sémákban próbálták értelmezni, mindentudóan kimondták, hogy adott korban mi volt „a polgárság”, vagy „a köznemesség” érdeke, és természetesnek tekintették, hogy a – gyakran általuk kiagyalt – kategóriába tartozó egyedek csaknem mindegyike pontosan úgy cselekszik, ahogy a történettudományos képletek számukra előírták. Legfeljebb azon fontoskodtak időnként, miképpen támasztja alá a képlet érvényességét az is, ha valamelyik egyed „nem ismerte fel valódi érdekeit”, hiszen ez köztudomásúlag a fejletlenség bizonyítéka.
Minden embercsoport örök és állandó motivációjává az anyagi és hatalmi gyarapodást tették, és azt képzelték, hogy ezzel örök időkre meghatározták a történelem „mélyben rejtőző fő mozgatórugóit”.
Az elmélet eredendő hiányosságát leginkább a tudálékos demagógia habarcsával vonták be; illetve kialakítottak egy teljesen abszurd gondolkodási és nyelvi technikát, amellyel azt szokták „bebizonyítani”, hogy a teóriát unos-untalan halomra döntő „kivételek” voltaképpen erősítik az elméletet. Mintha csak azt mondták volna, hogy a kőfalat romboló ágyúgolyó még erősebbé teszi a falat, az akasztás pedig a hosszú élet elengedhetetlen feltétele.
Az elmúlt évtizedek során aztán kezdődött a visszahatás, leghamarabb talán a brit történetírásban; újra felfedezték a történelemben az egyént, a személyiséget. Időszerű volt, hiszen „a történelem egyetlen látható hordozója az egyén”.
Képletek és sablonok segítségével aligha érthetjük meg, miért döntött úgy Szulejmán szultán, hogy Bécs felé vezető útján megtámadja, és ostrom alá veszi Szigetvárat. Miért pazarolta az idős uralkodó élete utolsó nagy támadó hadjáratán erejét és energiáját éppen erre a várra?
Hibázott Szulejmán? Bizonyára igen. Kellett azonban valamiféle motivációjának lenni, ami erre a hibára kényszerítette.
Miért állt meg Szulejmán Szigetvár alatt?
A Szigeti veszedelem alapgondolata, hogy Zrínyi Miklós és Szigetvár védői feláldozták magukat kereszténység érdekében.
Miért állt meg Szulejmán Szigetvár alatt?
A Szigeti veszedelem alapgondolata, hogy Zrínyi Miklós és Szigetvár védői feláldozták magukat kereszténység érdekében.
Magukra vonták az ellenség támadását.
Hogyan?
