Az alapötletet nyugodtan nevezhetjük zseniálisnak: Valamilyen ismeretlen jelenség Magyarország részét a XXI. századból körülbelül Kr. e. 280-ba vetette vissza.
A történeten teljes írói kollektíva dolgozik.
Nem tudjuk meg, miféle jelenség okozta az Átkerülést, de a történet nem is erről szól; a lényeg másutt van. Magyarország egy része átkerül a pun háborúk előtti ókorba, az átkerültek kezdetben sokat szenvednek, de bámulatos energiával úrrá lesznek a nem mindennapi nehézségeken, megvédelmezik magukat a barbár támadásokkal szemben, és létrehoznak valami nagyon lényeges dolgot:
Ómagyarországot.
Ómagyarország nyilvánvalóan alternatív világtörténet. Nagyon kíváncsi vagyok, meddig jutnak el, és miként birkóznak meg a népvándorlás korszakával, illetve a feudalizmusba való átmenettel.
Olyan világtörténetet alakítanak ki, amelyben Ómagyarország - lényegében hazánk - nagyon régtől igen jelentős tényező.
Ómagyarország számunkra nagyon fontos kérdéseket vet fel. A szerzői kollektíva felépített egy szituációt, amelyben lehetőséget nyert, hogy felépítsen egy Magyarországot - a magyar történelem hivatalos kezdete előtt. Nem keresnek újraértelmezésre váró történelmi sorsfordulót - hanem merészen kreálnak egyet.
Mire jó ez?
Miért több ez, mint csupán vonzóan izgalmas téma, érdekfeszítő olvasmány; miért több ez, mint puszta játék?
A hasonló játék nem idegen a magyar irodalomtól - és sohasem játszadozás.
Akadtak, akik megírták egy elképzelt ország irodalomtörténetét.
Nyilvánvalóan ugyanazon kérdésekről van szó itt (is), amelyeket tanulmányom előző részeiben feszegettem. Ha teremtenek egy kárpát-medencei - lényegében magyar - nagyhatalmat egy sajátos, talán fél-múlt néven értelmezhető történelmi dimenzióban, óhatatlanul olyan helyzetbe hozzák magukat, hogy kénytelenek megcáfolni geopolitikai és egyéb dogmákat.
Pusztán azzal, hogy a már ismert történelem kereteiből kiindulva új történelmet hoznak létre, a történelem-értelmezésnek gyakorlatilag az összes kérdésére kénytelenek új válaszokat megfogalmazni. Természetesen nem teoretikus értelemben; de ha a mese folytatódik; ha Ómagyarország fennmarad, az önmagában is új válaszok egész sorát jelenti. Végeredmény: nem determinisztikus történelem.
Természetesen van a módszernek számos buktatója. Elsősorban a technológiai keveredés. Ez kivédhetetlen; a történet kereteiből adódik. Persze, a technológia értelmezését merőben megváltoztatja, hogy itt a technológiai különbség gyakorlatilag az ómagyar identitás egyik nélkülözhetetlen alapja, a XXI. századból az ókorba került “időtörött” népesség megmaradásának szinte egyetlen záloga.
Pikáns helyzet. A scifi dramaturgiája gyakran használ olyan technikai eszközöket, amelyek szereplők és közönség számára is újdonságok; az itteni technológia az olvasóközönség számára egyáltalán nem új, csupán a regény külvilága, az ott élő szereplők összessége számára az.
Ómagyarország esetében tehát a történelmet a technológiai infrastruktúra változtatja meg. Önmagában sem az adott kor nem fantasztikus, sem a történetben megjelenő technológia nem az; a kettő egybevetéséből keletkezik a fantasztikum.
Érdekes módon Ómagyarország esetében éppen az szolgálja legjobban az egyensúly fenntartását, ami rendes esetekben a legnagyobb tehertétel szokott lenni: a szerzői nézőpontok, látásmódok, belső történet-értelmezések és stílusok csaknem bábeli keveredése. Itt azonban ez nem a szétesettség és egyenetlenség; hanem az aprólékosság és a többszörözöttség, ezen keresztül pedig valami különös dokumentum-jelleg irányába visz.
A fiktív szituációból felépített történelemre alapozott következtetések ezért érvényesek lehetnek; tekintve hogy filozófiai szempontból maga a történelem is puszta általánosítás - majdhogynem fikció.
Mint könyv, az Ómagyarország kissé megelőzte korát; az e-bookok azon nemzedékébe való, amelyek nemsokára megjelennek majd, a CD-Room-hoz hasonló roppant, enciklopédikus terjedelmű, kimeríthetetlen tartalmú művek közé, amelyekben linkelve lehet majd ide-oda haladni. Úgy öt-hat év múlva nyeri majd el az őt méltán megillető sikert. Vajon mi az oka annak, hogy az alternatív történelem témaköre ennyire előtérbe került?
Csupán a determinisztikus történetfelfogással szembeni averzió? Úgy gondolom: nem.
Irreális történetfelfogások egész sora vesz körül bennünket. Ha nem is mindegyik tudományos színezetű, a tömegbefolyása azért némelyiknek meglehetősen tekintélyes. Szűcs Jenő írta valahol évtizedekkel ezelőtt, hogy egy történelemfelfogásnak nem kell szükségszerűen valós alapokon állnia ahhoz, hogy komoly társadalmi hatóerő lehessen.
Ő a dákoromán kontinuitási elmélettel kapcsolatban mondta ezt; azóta a nyilvánvalóan irreális elméletek száma megtöbbszöröződött.
Ha sok a történelemmel foglalkozó elmélet, azt jelenti: egy sem igazán hatékony, egy sem igazán elfogadott. Ha nincs elfogadott elmélet, szükség van a történelem újraértelmezésére.
A magyar történelemnek (legalább) két nagyon neuralgikus pontja van. Az egyik a magyar nép eredete, a másik a török kiűzése utáni új Magyarország értelmezése.
(Ez utóbbiról több helyütt bővebben írtam, fogok is még, itt nem taglalnám.)
A magyar nép eredete igazából sohasem volt megoldott probléma. Talán ott kezdődtek a bajok, hogy a rendi történetírásunk a magyar történelmet a honfoglalástól számította. Soha senki nem nyomozta, mi ennek az oka. Magától értetődőnek tartottuk egészen a mai napig. Nem biztos, hogy az, viszont a honfoglalás, mint történelmet kezdő időpont, éles dierézis gyanánt vágja ketté históriánkat. Ez a cezúra mély sötétségbe borított mindent, ami azelőtt történt.
A híres-hírhedt antropológiai vizsgálat óta (nagy szerencse, hogy ezt külföldiek végezték az EU megbízásából) felvetődött a kérdés, hogyan kell értelmezni a magyar nép eredetét:
Kik vagyunk?
Messziről idetévedt maroknyi lovasnép utódai?
Közép-Európát a paleolit végtelen időmélységei óta lakó emberek, az abszolút őslakók leszármazottai?
Az Ómagyarország szerzői team-je a szarvánál ragadja meg a bikát…
Az én most íródó regényem merőben más utat követ; de őszinte rokonszenvvel fegyelem az Ómagyarország köreiben folyó munkát.
Folytatása következik.
